A filmek és sorozatok világában kicsit is jártas olvasóink alighanem tudják, hogy nem kevés szuperhősös történet kerül manapság a mozikba, streaming szolgáltatók felületeire, TV képernyőkre és még ki tudja, hány felületre. A Project Power is ezt az igen jelentős népszerűségi hullámot próbálja kihasználni, de pont a rengeteg versenytárs miatt nincs könnyű dolga.

Mindjárt az elején leszögezném, szerintem bőven van még lehetőség a szuperhősfilmekben. Ha visszagondolunk arra, milyen friss és érdekes úton indult el annak idején a Sin City vagy az épp most 10 éves Scott Pilgrim, a közelebbi múltból pedig a Logan, a Joker vagy a sorozatok világából a The Boys, kis fantáziával sok remek lehetőség sejlik fel. A műfaj drámaibbá, humorosabbá tételében vagy egyenesen dekonstruálásában rengeteg lehetőség van még, mert noha ezen irányok mindegyikével próbálkoztak már (természetesen), a szuperhős-műfajban is, mint minden másban az unalmas, plázaközönségre optimalizált fröccsöntött műanyag történetekből van legtöbb. A fentiek után adódik a kérdés: sikerült-e a Project Powernek túllépnie a műfaji kliséken, és valami újszerűvel hozzájárulni azokhoz a történetekhez, amikben mindenféle érdekes képességekkel rendelkező kevésbé érdekes emberek verik szét egymást teljesen érdektelen okból? A szomorú helyzet az, hogy nem igazán. 

A cselekmény mozgatója egy power nevű drog, ami New Orleans utcáin kezd terjedni, és fogyasztóinak 5 percre valamilyen emberfeletti képességet ad, a meglehetősen haszontalan azonnali felrobbanástól az elég jól használható óriási erőig terjedő skálán. Egyik hősünk (Joseph Gordon-Levitt) a rendőrség kötelékében nyomoz a power terjesztői után, egy másik (Jamie Foxx) saját szakállára teszi ugyanezt, a harmadik pedig maga is egy fiatal terjesztő (Dominique Fishback), aki közben rapper karrierről álmodik. Ők próbálják az új drog forrását megtalálni, hogy aztán a városban történő össze-vissza autózás és néhány rosszul koreografált és közepesen igénytelen (vagy az optimisták számára: közepesen igényes) CGI-harc után elérjenek az érdektelenséggel vegyes kiszámíthatóságban kiteljesedő végkifejletig. 

Az értő olvasónak talán már a fentiekből is világossá válhat, hogy a Project Power nem lesz a következő Logan, inkább valahol a Suicide Squad környékén érdemes keresgélni, ha minőségben hasonló képregényfilmes előképet szeretnénk találni, a Netflixes társak közül pedig a Bright-ot tartom hasonló produkciónak. Az utóbbival való hasonlóságokat kicsit kifejtve, a színészek hozzák a kötelezőt és az alapötletben van sok lehetőség (talán a Bright-ra ez fokozottan érvényes), viszont a cselekmény kidolgozatlansága és az ellenfelek jellegtelensége miatt az ember egyre gyakrabban tekint az órájára, ahogy közeledik a stáblista. 

Hiába tesz meg mindent Jamie Foxx és Joseph Gordon-Levitt (Clint Eastwood emlegetéséért külön pacsi), hiába van egy-két kellemesen bevállalós véres jelenet, ha közben a harmadik főszereplő a nyálasan klisés és a teljesen felesleges közötti nem túl vonzó határvidéken bóklászik, ha a megvalósítás gyakran feltűnően kisköltségvetésű (ami persze nem lenne baj, ha ezeket a hiányosságokat kis kreativitással vagy átérezhető drámával feledtetnék), és ha a főgonoszok a képregényfilmek már-már kötelező negatívumaként nem lennének teljesen felejthetőek...sőt nem is felejthető, mert talán meg sem jegyzed őket, még akkor sem, mikor épp képernyőn vannak. 

Senkinek nem tudom őszinte meggyőződéssel ajánlani a filmet, de alighanem a szuperképességek megrögzött rajongói nem fognak nagyot csalódni a megtekintése után, de két nappal később már ők sem nagyon emlékeznek majd a látottakra. A műfaj új, tényleg érdekes darabjára pedig még várni kell, ezek szerint ha a Netflixen múlik, elég sokat.

A Project Power megtalálható a Netflix műsortárában.