Belém csókol és megszívja ajkam a cigarettavég… Ez az egyetlen szeretőm, ami sose hagyott cserben. Árulás és füst kevereg köröttem, megszoktam már. Részem lényege már a Város,a Városé pedig az árulás… De ez csak egy újabb unalmas éjszaka. Felhívom főnököm, és találkozót kérek tőle…Közben a másik kezemmel betárazom pisztolyom…
A tovább mögött folytatódik vendégírónk, Kocsis Marcell cikke.
Elkésett tökönrúgás
Mindenek előtt hadd szögezzem le, hogy nagy rajongója vagyok a Sin City első részének és nem fért a fejembe, miért kellett 9 évet várni a folytatással? És az sem, hogy egyáltalán miért kell neki folytatás?
A két kérdésem közti ellentmondás könnyen feloldható. Egyrészről egy ilyen sikeres, kultuszteremtő és formabontó filmnél sokak természetes elvárása a folytatás, másrészt az első rész olyan volt, mint egy hatásos (jó értelemben vett!) tökönrúgás: célba talált és ilyenkor nem kell megismételni -szerintem. Robert Rodriguez és Frank Miller (aki, mint tudjuk, az eredeti képregényt jegyzi) azonban újra összeállt, hogy megénekeljék a Bűn Városának többi, kimaradt történetét is. Lássuk, hogy ment!
Jó újra itt
A filmet körüllengi az egészséges nosztalgia. A rajongóknak nagy élmény újra a szokott-kopott bőrkabátjában feszítő Marvot (Mickey Rourke) ,az átsuhanó Hartigant (Bruce Willis), a gyűlölni való Roark szenátort (Powers Boothe, és ő általában érdemtelenül kevés figyelmet kap, pedig-pedig egy „jó” főgonosz nélkül nem jutnánk messzire) és a többieket: Nancyt, Óvárost, a kurvákat, felborult patkányjárta kukákat, verőlegényeket, kocsmákat... Az újjak is hozzák az elvárt szintet. A jó öreg Christopher Lloyd, mint őrült tudós… Joseph Gordon-Levitt, mint tehetséges kártyás, újra bebizonyítja, hogy már nem a feltörekvő fiatal színészekhez tartozik, hanem már a VIP-szektorban foglal helyet, Eva Green pedig buja és igéző, mint mindig ráadásul ördögien gonosz. A szereplőgárdát teljesen felsorolni és méltóképpen méltatni alig lehet, e kritika nem is vállalkozik rá, mások már megtették, de annyi elmondható, hogy kifogástalan a színészi munka, ezzel nincs gond, sőt! Minden fő és mellékszereplő tudja mi a dolga, épp megfelelő adagokban érkeznek: ez viszi előre a filmet, a történet sajnos kevésbé domborodik ki.
Sok és izgalmas szex, vér, kreatív, már-már érzéki brutalitás, laza, emlékezetes kiszólások, és jó zene, elmés történetvezetés: ez tette (a fent említett színészi teljesítmény mellett) felejthetetlené az első részt és állította a noir stílust a megérdemelt helyére. Művészien ábrázolta a vadállai erőszakot, és ezzel a művészet részévé tette. Nos, a folyatás is ezzel operál, de valami hiányzik. Unalmas lett. A moziban ülve azt vettem észre, hogy lanyhul a figyelmem és csak arra várok, hogy legyünk rajta túl. Természetesen nem azért, mert rossz lenne a film. Stílusgyakorlatnak kiváló és hosszasan taglaltam már fentebb az erényeit. De mégsem tetszett. Egyszerűen többet-jobbat vártam, és egy elkésett utánérzést kaptam. Látszólag minden változó és hozzávaló stimmel, mégsem áll össze a kellő hatás, nem szegez a székbe, nem ismételi meg az első bravúrt, elmarad a tökönrúgás. A történetek kevésbé érdekfeszítők, és sokkal több figyelem kell nyomon követésükre és ez a befogadás kárára megy. Az idősíkok és karakterek közötti ugrálás itt már nem egzotikus érdekesség, hanem túlzásba vitt zavaró tényező. Vannak következetlenségek is: személyes kedvencem Dwight McCarthy karaktere kiváló példa erre. Színészcsere történt, hisz a karakter arca is más az első történethez képest, de ez jellemcserével is járt: mintha egy másik személyről lenne szó, és ez lássuk be, nagy céltévesztés. De ez csak egy kiragadott példa.
A film összességében bőven nézhető, sőt egész jó film, de mégis csak középszerű. Aki nem látta az első részt, ne próbálkozzon vele, hanem pótolja a súlyos mulasztását! Sipirc, filmet nézni! Aki látta, az azt hiszem érteni fogja miről beszéltem. Szétnézve a kritikák terén, az interneten, a többség ezekre a megállapításokra jutott. Mindenesetre nézzétek meg a filmet.
