Egy éve ezen a napon indult útjára a Kritizátor. Születésnapi cikként fogadjátok sok szeretettel új írónk krisfk egyik régebbi írását. Jó olvasást!
Kifejezetten kedvelem a szuperhősfilmeket, s mi lenne ennek a műfajnak tökéletesebb megtestesítője, mint a legrégebb óta jelenlevő szuperhősös franchise, az X-Men, amely nem elég, hogy 2000-ben kezdődött és még ma is tart, de ma is ugyanazok a színészek alakítják a szereplőket (többé-kevésbé) és a mára hat (lassan hét) filmet számláló sorozat sorakoztatta fel eddig a legtöbb szuperhőst, köztük az ikonikus Farkast (Hugh Jackman), X professzort (Patrick Stewart, James McAvoy), valamint az antihős Magnetót (Ian McKellen, Michael Fassbender).
Az X-Men széria tökéletes allegóriája a történetben is számottevő jelentőségű főnixnek (melyet a telekinetikus Jean Gray testesít meg), hiszen a főnix megszületik, felcseperedik, meggyullad, meghal, majd hamvaiból újjáéled és az egész kezdődik elölről. Ez amúgy a legtöbb műfajra jellemző, alapul véve Thomas Schatz a műfajok életéről alkotott elméletét (Hollywood Genres, 1981.), de most tekintsük csak az X-Men filmek sorát.
Az első film a Bryan Singer féle X-Men (2000, X-Men: A kívülállók). Ez a film a gyerekfőnix. Már megszületett, már most csodálatos, de még nem tárta szét szárnyait, hogy repülhessen. A rendező, Bryan Singer ügyesen merít a képregényes alapsztoriból, vizuálisan olyan világot alkot meg nem kifejezetten hétköznapi hőseinek és gonosztevőinek, ami teljes mértékben hihető. A film erősen tendál a sci-fi felé, ami nem is meglepő, hiszen a sci-fi az a műfaj, ami általában a szuperhősfilmekre a legnagyobb hatással van (kivéve Nolan Batman-trilógiáját). Csírájában megjelenik az X-Menben az, ami a későbbi filmekben kiteljesedik: szuperhősök csapatáról van szó, akiknek együtt kell működniük, hogy legyűrjék a gonoszt. Itt tűnt fel először a csapat, melyet azóta ezen a franchise-on kívül csak 2012 filmes szenzációja, A bosszúállók tudott sikerrel megvalósítani. (Az azonban különös, hogy senki más meg sem próbálta, pedig az X-Mennel a formula adott.) Az X-Men filmek egyik fontos alapproblémája a mutánsok kérdése: a különleges képességű embereket nem szívesen fogadja be a társadalom, s itt lép színre Magneto és X professzor nagy ellentéte (a sorozatot előremozgató legjelentősebb konfliktus), történetesen az, hogy a mutánsok megpróbálják-e magukat elfogadtatni az emberiséggel (X professzor), vagy le kell igázniuk őket, hogy a Föld domináns fajává váljanak (Magneto).
A második film, a szintén Singer által jegyzett X2 (2003, X-Men 2) bontakoztatja ki ezeket a konfliktusokat, itt veti ki magát a fészekből a főnix, hogy szárnyait széttárva magasra szárnyaljon – sajnos túl magasra, s innen nagyobb a bukás, de erre még visszatérünk a harmadik rész kapcsán. Ismét a csapat áll a középpontban, mely még a családnál is összetartóbb erőt képvisel, s az, hogy ezúttal Magneto és csatlósa is csatlakozik hőseinkhez, azt fejezi ki, hogy a mutáns-ember ellentét sokkal nagyobb és sokkal mélyebben húzódik, mint Erik (Magneto) és Charles (X professzor) ellentéte, akik valójában mindketten ugyanazt akarják, csak különböző eszközökkel. A Hugh Jackman játszotta Farkas ezúttal is fontos szerepet kap, az előző film igazi kívülállója (aki nem szívesen állt sem a mutánsok sem az emberek mellé), s most sem kötelezi el magát teljesen, saját múltja után kutat, ami szintén az X-Menben alapozódott meg, ám végül feladja személyes bosszúját és sajátjai, a mutánsok mellé áll. Azonban az X2 végén már meg is kezdődik a franchise hanyatlása. Részben jelképesen, Jean Grey (Famke Janssen), a Főnix, halálával, részben pedig az elnyújtott befejezéssel, ami az amúgy remek film egyik jelentős negatívuma. Azt hiszem külön fel kell hívnom a figyelmet az X2 briliáns nyitójelenetére, melyben a Kurt Wagner nevű mutáns Wagner muzsikájára ostromolja meg a Fehér Házat, s próbálja meggyilkolni az USA elnökét.
Az X-Men: The Last Stand (2006, X-Men: Az ellenállás vége) nem azért hanyatlás, mert a film rossz. Igaz, kicsit lassan pereg, a rendezői székben meglátszik, hogy immár nem Bryan Singer ül, s Az ellenállás vége kétségtelenül gyengébb mű az elődjeinél, mégis azt mondanám, hogy az X-Men filmek bukása nem ebben rejlik, hanem abban, hogy ez a film egyik témát/kofliktust sem viszi előre. A mutáns-ember ellentét adott, a Magneto-X professzor ellentét úgyszintén, Farkas pedig többé nem kívülálló, hanem, ahogy azt az X2 végén láttuk, a mutánsok mellett kötelezte el magát. Minden adott ebben a filmben, semmi nem mozdul előre. Ez talán pont a remek X2-nek tudható be, mivel olyan tökéletesen lekerekített mindent, amit az első film fölvetett. Valószínűleg nem kellett volna folytatni a franchise-t, és ha mégis, akkor nem így. Próbálkoznak új probléma bevezetésével, a gyógyszerrel, de az X-Men filmek alapvető konfliktusa a Magneto-X professzor ellentét, amire ugyan kapunk itt utalást, mégsem tapasztaljuk meg kellőképpen, hiszen a professzor a film első felében meghal. A csapatra sem helyeződik hangsúly, a rendező (Brett Ratner) inkább Farkasra koncentrált, pedig a film címe Az ellenállás vége, nem pedig Farkas haragja, vagy valami hasonló. Az ember-mutáns ellentét sem teljesedhet ki, az az X2-ben már megtörtént, de azért próbálkoznak vele. Látszólag ez a film fő konfliktusa, de mégsem erre koncentrálnak, ez csupán háttér gyanánt szolgál a Főnix-történetnek, ami nem lenne baj, ha azt rendesen kidolgozták volna. Az ellenállás végének ez a legnagyobb problémája: semmilyen ötletet nem dolgoznak ki benne.
S elérkeztünk a mélyponthoz. Egyrészt azért is, mert már látszik a minőségbeli eligénytelenedés és a forráshoz való tiszteletlenség (komolyan, mit gondoltak, amikor Deadpoolból egy ilyen monstrumot csináltak?), másrészt pedig azért, mert most már tényleg alig van köze a filmnek az X-Men allapproblémákhoz, persze nem panaszkodhatok, hisz a film címe most már X-Men kezdetek: Farkas (2009, X-Men Origins: Wolverine). Az imént említett Deadpool-dolog a filmben az egyik idegesítő dolog, a másik pedig, hogy Farkasnak Sabretooth a testvére. Nem tudom, hogy kinek a fejéből pattant ki, de ez körülbelül olyan, mint amikor Joker ölte meg Batman szüleit a Batmanben (1989). A film egyáltalán nem koncentrál a mutáns-ember ellentétre, a végén van ugyan egy jelenet, ahol Farkas kiszabadítja a bebörtönzött mutánsokat a komisz Stryker fogságából, de ez, és az, hogy X-professzor feltűnik a végén, teljesen véletlenszerű, olyan mintha valaki fogta volna a kész forgatókönyvet és belecsapta volna ezeket a jeleneteket, aztán pedig úgy gondolta, hogy még mindig túl rövid, a rajongók pedig nagyon szeretnék már látni, úgyhogy valahogy erőltessük bele Gambitet is. Ez egy X-Men film (benne van a címében), úgyhogy a csapat lenne a lényeg. Sok mutáns van, ez igaz, de nem dolgoznak össze, úgyhogy az egész inkább túlnépesedésnek tűnik a vásznon. Gavin Hood valószínűleg nem a megfelelő rendező volt erre a munkára, nem sikerült kielégítően elmesélnie Farkas történetét, a forgatókönyvíró, David Benioff pedig Skip Wood helyett maga mellé vehette volna Trónok harcás párját, D. B. Weisst.
A megfelelő rendező pedig Matthew Vaughn (Kick-Ass, Stardust), aki az X-Men: Az elsők (2011, X-Men: First Class) direktora. A Főnix újraszületett és már szárnyal is, magasabban, mint korábban valaha. A bevezetett konfliktusok erejük teljében jelennek meg: az ember mutáns ellentétet tökéletesen bemutatják, s ezt meg is erősíti a hidegháborús háttér. Ezen alapkonfliktusban húzódnak főhőseink, X professzor és Magneto, akik között újfent megtalálható (erősebben, mint akár az X2-ben) a barátság és a gyűlölet ambivalens köteléke. Mindketten ugyanazt akarják, jólétet a mutánsoknak, de eszközeikben nem értenek egyet: Magneto elpusztítaná az emberiséget, X-professzor pedig megmentené. Csatározásuk arra azonban mindenképpen jó, hogy az embereket összefogja egy közös ellenséggel szemben. Ismét fontos lett a csapat: a mutánsoknak össze kell fogniuk, ha le akarják győzni Shaw-t és ha meg akarják őrizni autonómiájukat az emberekkel szemben. Össze is fognak, s így csak nyerhetnek. Ez a film a legjobb az X-Men szériából. A rendező fenomenális (stílusos vágás, remekül felépített jelenetek és tökéletes egyensúly a dráma, az akció és poénok között), frenetikus színészek (első sorban Michael Fassbender, de ott van Jennifer Lawrence és Kevin Bacon is), zseniális zene Henry Jackmantől, remek történelmi háttér, csodás forgatókönyv, valamint egy felejthetetlen Hugh Jackman pillanat, ami akár tematikusan is illik az X-Men filmekbe, hisz Farkas az abszolút kívülálló.
A legújabb film, a Farkas, már nem viseli címében azt, hogy X-Men, úgyhogy nem is igazán tartozik a sorozathoz, ezért nem vesztegetek rá többet néhány mondatnál. A kívülálló Farkas témára koncentrál és egészíti ki, mindezt úgy, hogy igazságot tesz: elfeledteti velünk az X-Men kezdetek: Farkast egy olyan Farkas-filmmel, ami nem akar X-Men lenni, hű a forráshoz, minőségi (hála James Mangold rendezőnek) és mindezt úgy teszi (ez a legjobb az egészben), hogy közben nem hagyja figyelmen kívül a kevésbé sikeres X-Men filmeket (X-Men: Az ellenállás vége – Jean Grey halála, X-Men kezdetek: Farkas – csontkarmok), mint Az elsők. Azt, hogy ezt egy újabb hanyatlás követi-e, vagy tovább szárnyal még a Főnix, majd csak a május végén érkező X-Men: Az eljövendő múlt napjaiból tudjuk meg.
