A X. Mozinet Filmnapok keretein belül érkezett a magyar mozikba Burhan Qurbani rendezésében a Berlin, Alexanderplatz című filmdráma, amely Alfred Döblin azonos című regényének adaptációja. A megrázó, sok helyen meghökkentő, de egészét tekintve lebilincselő alkotás a mai berlini alvilági életbe enged betekintést, megismerhetjük a drogbárók, prostituáltak és gengszterek világát a német főváros szívében.

A történet szerint Francis, az afrikai menekült próbál beilleszkedni az európai hétköznapokba. Égi jelnek tekinti, hogy az utat – amelynek több társával indult neki – egyedül ő élte túl, a tengeren hánykolódva mindenki életét vesztette rajta kívül, ezért megfogadja, hogy becsületes életet fog élni. Állást vállal, elkezd németül tanulni, igyekszik megszabadulni a múlt kísértő árnyaitól, ám a menekültszállón megismerkedik Reinholddal, aki munkát ajánl neki. Francis először tiltakozik, azonban olyan változások történnek életében, amelyek következtében új munkára van szüksége, így piszkos ügyletekbe keveredik. Ezzel indul el a súlyos csapások és mérhetetlenül nagy szerencsétlenségek sorozata, amelyeket a film stációkra osztva, Krisztus kálváriájához hasonlítva vonultat fel.

Az első jelenetet, amely mintegy prológusként szolgál, egy barátságos női hang követi. Az esények történnek egymás után, a nő beszél, beszél, meséli a történetet és közben ki is elemzi a látottakat, azonban a néző számára sokáig rejtély marad. Néha kitér önmagára, tesz néhány fontos utalást, ám mivel már jó ideje jelen is van, meg nincs is, ezért azt gondolnánk, csak a film végén derül fény a kilétére. Ekkor azonban egy mondatba foglalja önmagát és a főszereplőt, és besétál a képbe. Meglepő és bravúros fordulat ez, hiszen általában a mesélő személyét vagy előre ismerjük, vagy valóban csak a végén tudjuk meg a kilétét. Itt azonban a narrátor először kívülről szemlél, azután a történet részévé válik, majd ismét kilép belőle.

A három órás mozi öt részre osztódik, amelyek határai, azt gondolom, tökéletesen eltalált helyeken lettek meghúzva, hiszen akkor vágják el a történet fonalát, amikor a néző a legjobban izgul a folytatás miatt. A részek között elsötétedő képernyő fokozza a feszültséget, és mindig megdöbbentő látvány tárul elénk a kiélesedése alkalmával, hiszen teljesen más helyszínen, másik karakterekkel halad tovább a cselekmény, mint várnánk.

A melankolikus hangulat, amely a film egészét áthatja, érdekes kontrasztot alkot a képi- és színvilágával, hiszen gyakran látunk meleg színeket és neonfényt. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a nyomasztó érzés – amelyet a néha beékelődő humoros jelenetek próbálnak félresöpörni – egy percre is elmúlik. A Berlin, Alexanderplatz az a film, amelynek már az első képkockájánál tudja a néző, hogy nem számíthat sok vidám pillanatra és ez újra meg újra beigazolódik. Szinte végtelennek tűnő lelki és fizikai gyötrődést követünk figyelemmel, ami folyamatosan egyre borzasztóbbá válik. Az alkotók pedig brutális hitelességgel ábrázolnak mindent. Támadtak néha olyan érzéseim egyes dolgok estében, hogy ez már sok, hogy annak ellenére, hogy tizennyolc karikás a film, nem kellene ennyi mindent belevinni, a szexualitáson át a gyilkosságon keresztül az emberi végtagok elvesztéséig, s a mindezekről könnyed természetességgel való beszédig. A végére azonban átértékelődtek ezek bennem és beláttam, hogy mindezek szükségesek voltak ahhoz, hogy kellőképp belelássunk a főszereplő helyzetébe, lelkivilágába, érzéseibe.

A feszültséget fokozzák továbbá a zihálások, amelyeket a háttérben hallunk, a felvillanó képek, valamint a látomás vagy álomszerű beékelődő jelenetek. Ha az élet, a halál vagy az ölés szóba kerül, egy bika alakja jelenik meg, aki a főhős metaforikus képe. A bikával történtek pedig befolyásolják Francis sorsának alakulását. Ilyenkor párhuzamosan fut két történet, az állat szenved, magasra tör, felülkerekedik, kelepcébe kerül és Francis a saját életére vonatkoztatva ugyanezeket éli meg. Ide kapcsolódik a halhatatlanság, elpusztíthatatlanság fogalma. Hiszen gondoljunk csak bele, már az események kezdete előtt, eleve történt valami, amelynek hatására a főhősnek el kellett hagynia hazáját. Aztán a tengeren hánykolódott, mindenki meghalt mellette, többek közt a szerelme is. A megérkezése után alkoholmérgezésig itta magát, majd áthajtott rajta egy autó. Kishíján elvérzett, rendőrök lőttek rá, mégis életben tudott maradni. Többször szóba kerül ez a filmben, hogy vannak, akiknek elmondhatatlanul szerencsétlen a sorsuk, mégis élniük kell.

Minden rá mért csapás ellenére, amelyeket jogos büntetéséként könyvel el, Francissel szép dolgok is történnek. Rátalál a szerelem, esélye nyílik a családalapításra, ám sajnos ezek sem örökké tartó dolgok. A film fontos kérdéseket feszeget, mind társadalmi, mind alapvető emberi dolgokat illetően. Megjelenik benne a gonosz alakja, aki barátként mutatkozva tesz tönkre életeteket, sorsokat és megjelenik a naivitás és jóhiszeműség, amely meggátolja időben észrevenni ezt. Látunk válaszutakat, olyan helyzeteket, amikor egy rossz döntés a jövőre nézve súlyos károsodásokat okozhat. A helykeresés, a „menjek vagy maradjak” dilemma, amelyet mindig csak utólag tudunk értékelni, ahogyan azt is, helyesen cselekedtünk-e.

A Francis életének egy részét bemutató mozi azt gondolom zsigeri erőkkel dolgozik, húsba vágóan őszintén mutat meg és különösen bátran mond ki dolgokat. Szókincse amellett, hogy a mai modern, beszélt nyelven alapszik, gyakran használja a szlenget, néha költői irányt vesz. Vannak visszatérő mondatok, motívumok, melyek félelmetes matrákként még inkább elmélyítik a film üzenetét.

Nem mondom, hogy mindenki számára ajánlott, hiszen sokszor nagyon durván ábrázolt dolgokat látunk, ám azt gondolom, érdemes megnézni, hiszen sok mindent tanít a megfontoltságról, a változásról, jóról és rosszról, az életről és alakulásának elfogadásáról.

A filmet a X. Mozinet Filmnapok keretében láttuk.