A magyar mozikban a héten debütáló Mulan nincs könnyű helyzetben. Egyrészt sok filmrajongónak vannak alapvető ellenérzései az animáltból élőszereplőssé váló történetek irányában, másrészt Kína politikájával kapcsolatos kifogások is érthetően merülnek fel a film kapcsán, harmadrészt pedig a pandémia közben egy bemutató helyzete sem túl rózsás. Mulan története azonban szerencsére több okból is érdemes arra, hogy a fenti szempontoktól függetlenül próbáljuk meg szemlélni.

A filmművészet több mint száz éves léte miatt azt kell mondanunk, hogy a legtöbb történetet már látta a közönség nagy része (sajnos, nem sajnos). Manapság nagyon nehéz valami újat mutatni a történet szempontjából és ezt sokan felismerték a világ nagy részén. Olyan alkotók (írók, rendezők) jelentek meg, akik rájöttek arra, hogy az ezerszer látott sztorivezetéseket fel lehetne dobni valamilyen egyedi stílussal. Így a néző kap is valami újat, meg nem is. Kiváló példa erre a Drive című film, aminek ponyva jellegű alapjai ellenére az egyik legkiválóbb film született meg Nicolas Winding Refn látásmódjának köszönhetően. Mostani alanyunk is valami hasonlót próbál tenni a romantikus komédia műfajával, magyar keretek közt. Nézzük is meg, mit is tud felmutatni a Hab.

A mozik kínálatába frissen bekerült Az új mutánsok méltó saját főszereplőihez, ugyanis sorsa a kezdetektől fogva igen hányattatott volt. Kezdésként a gyártó Fox akart újraforgatni bizonyos részeket, majd pedig a Disney, végül a koronavírus terjedése miatt kellett új premier dátumot keresni az X-Men ifjúsági ligájának kalandjaihoz. Ilyen körülmények között már akár a moziba kerülést is eredményként élheti meg a közönség. 

Az olasz-angol koprodukcióban és Giuseppe Capotondi rendezésében készült A hazugság színe (eredetileg The Burnt Orange Heresy, azaz narancsvörös eretnekség, az azonos című 1971-es regény alapján) rettentően izgalmas és az embert többezer éve foglalkoztató kérdéseket boncolgat, a maga komótosan hátborzongató módján. A főszerepben egy műkritikus (Claes Bang), egy műgyűjtő (Mick Jagger), egy művész (Donald Sutherland) és egy műkedvelő (Elizabeth Debicki) áll, akik a művészet mibenlétéről, hasznáról, értelméről vitatkoznak – de nehogy egy mesterkélt bölcsészparádés filozofálgatást képzeljünk el. A hazugság színe ugyanis egy csendes drámából feszült thrillerré alakuló film, amely nagyon távol áll az üres és közhelyes frázisok pufogtatásától.

Szinte napra pontosan egy hónapja került fel a YouTube-ra A farkas gyermekei című sorozat előzetese. A sorozatrajongók pedig a látottak hatására elégedetten csettintettek, egészen addig, amíg meg nem tudták, hogy az Aliennel ismertté vált Ridley Scott is rendezett két részt a sorozatban. Scott neve az elmúlt években egyre kevésbé garancia a sikerre, amit leginkább az Alien: Covenant támaszt alá. Így elég nagy kétkedéssel ültem le az első három epizód elé, de legbelül mégis reméltem hogy az öreg Ridley ezúttal nem lő mellé. A kritika minimális spoilert tartalmaz az első három részből.

Az Uncharted széria (cikkek itt, itt, itt és itt) végigpörgetése után egy kicsit naturálisabb akcióra vágytam. Hála a nyári vásár csodáinak eleget tettem egy régi elmaradásomnak és behúztam egy méltán híres klasszikus, a Wolfenstein szériának a legújabb, kicsit átértelmezett epizódjait. Szerintem ezt a címet alapvetően nem kell bemutatni senkinek. Egy alternatív történelem során a második világháborúban a náci vezetés komoly előnyre tesz szert mindenféle okkult és titkos technológiák megszelídítésével, így a háború libikókája az ő oldalukra billen. A szövetségesek minden bizodalma a született katona, az elpusztíthatatlan B. J. Balzkowicz-ra nehezedik, akinek az a feladata, hogy megállítsa a németek hadigépezetét.

Az HBO GO felületén nemrég vált elérhetővé Seth Rogen legújabb vígjátéka, az Amerikai pác. A cím a nyilvánvaló Amerikai pite-utalásával egy könnyen fogyasztható, egyszerű humorral operáló, szórakoztató, de nem különösebben emlékezetes vígjátékot sejtet. Ezek után kellemes meglepetés lehet, hogy a film azért egy fokkal érdekesebb, mint amit az ember a fentiek alapján várna tőle.

Az emberi tudat és azon belül az emlékezés mindig is megfoghatatlan tényezőnek számított az emberiség történetében. Elfeledett titkokat, megoldatlan sérelmeket, hol szép, hol szomorú emlékeket találunk egy ember elméjében és ezt a felsorolást napestig lehetne folytatni. Hiába a színvonalas technikai fejlődés, a tudat megfejtése esetén száz év múlva is nagy valószínűséggel ugyanúgy sötétben fogunk tapogatózni. Ennek az állításnak állít egy örök mementót az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film.

Mindannyian szeretünk játszani. Ki jobban, ki kevésbé, ki több időt, ki kevesebbet tölt el a kijelző előtt egeret vagy kontrollert markolászva. Vannak köztünk olyanok, akik ebből a tevékenységből élnek meg (ez is megérne egy cikket), vannak akiknek egyszerűen az a hobbijuk, hogy más világokat járnak be, izgalmas kalandokat élnek át és vannak olyanok is, akiknek ez egy egyszerű kikapcsolódás, gondolatelterelés, rekreációs tevékenység egy nehezebb nap vagy a kemény munka után. Ez a videojátékok egyik legnagyobb szépsége. Hogy ilyen széleskörű elfoglaltságot nyújtani, hogy bárki megtalálhatja amit keres az ipar termékei között. 

Kicsit se túlzok ha azt mondom, hogy a film és főleg a Nolan fanok már-már a Messiásnál is jobban várták a Tenetet. Amióta a koronavírus óta bezártak a mozik, mindenki ki volt már éhezve egy igazi, nagy költségvetésű filmre. Az elmúlt pár hónap előzetesei és infómorzsái olyan elvárásokat támasztottak a brit direktor legújabb alkotása iránt, amiket csak nagyon nehezen tudna megugrani. Emellet pedig a színészek is szuperlatívuszban beszéltek a filmről. Aggodalomra azonban semmi ok, ugyanis a Tenet bőven megfelet a vele szembe támasztott elvárásoknak. A kritika teljesen spoilermentes.