Az emberi tudat és azon belül az emlékezés mindig is megfoghatatlan tényezőnek számított az emberiség történetében. Elfeledett titkokat, megoldatlan sérelmeket, hol szép, hol szomorú emlékeket találunk egy ember elméjében és ezt a felsorolást napestig lehetne folytatni. Hiába a színvonalas technikai fejlődés, a tudat megfejtése esetén száz év múlva is nagy valószínűséggel ugyanúgy sötétben fogunk tapogatózni. Ennek az állításnak állít egy örök mementót az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film.
Joel (Jim Carrey) eléggé zárkózott, magának való személyiség. Ráadásként nemrég szakított a barátnőjével, Clementine-nal (Kate Winslet). Tovább tengeti szürke hétköznapjait, miközben próbál túllépni a szakításon, amikor váratlan megtudja, hogy egykori szerelme kitöröltette őt az emlékezetéből. Ennek hatására a férfi elhatározza, hogy depressziója és kétségbeesése mellett ő is hasonló módon fog eljárni a tudatával.
Michel Gondry (Tekerd vissza, haver!) és Charlie Kaufman (A John Malkovich-menet; Adaptáció) közös szerelemgyereke (amihez Pierre Bismuth is hozzájárult) nem egy klasszikus szerelmi történet. A cselekmény nagy részében a szakítás után járunk, szinte kizárólag emlékek formájában elevenednek meg előttünk az együtt töltött, korábbi idők. A megvalósítások csak még markánsabbá teszik a különbségeket a két idősik között, mert a komor, szürke, jelenben játszódó hétköznapi részeket állandóan váltják a giccses, túlszínezett emlékek. A kettő közötti határok egy idő után teljesen eltűnnek és szó szerint a káosz lesz úrrá főszereplőnk fejében. Mindez pedig azt eredményezteti, hogy a film vizuálisan is kifogástalan. Rengeteg kreativitás, egyedi ötlet jön át a látottakból, elég, ha a film kapcsán híressé vált jeges kifekvésre gondol az ember. Viszont bármennyire is legyen szép a képek hatása, leginkább a két szereplő, az egykori pár van az előtérbe nyomva, ami a zseniálisan megírt forgatókönyvnek köszönhető.
Clementine első ránézésre egy különc benyomását kelti és ez a megállapítás a későbbiek során csak még inkább igazolást nyer. Ami a szívén, az a száján, ugyanakkor a csupaszív jelleme miatt senki nem tud haragudni a folytonos szókimondásáért. Egy vele eltöltött öt perc jobban felpörgeti az embert, mint a legjobb minőségű kávé, a vele beszélgetett percek pedig nagyon hamar eltelnek. Egy valóságos csodáról beszélünk Clementine Kruczysnki esetén. Joel Barish vele ellentétben egy rendkívül zárkózott, magával bármit képtelen kezdő alak. Egy teljesen hétköznapi ember, annyi különbséggel, hogy az átlaghoz képest sokkal esendőbb és szerencsétlenebb, ebből adódóan szánnivalóbb. Clementine volt az, aki kirángatta őt a nagy semmiből és mutatta meg neki az igazi életet. A szakítás után pont ezért valóságos kín számára visszatérni a szürkeségbe. Nemcsak az ő történetüket látjuk a filmben, hanem kisebb életutakat is megismerünk kellő részleteséggel. (Kristen Dunst, Elijah Wood, Mark Ruffalo).
Az összes karakter kiváló megírása, a melankolikus, megható és boldog pillanatok minden hiba nélkül történő váltogatása, a történetvezetés vadsága és nem hétköznapisága mind-mind az örökérvényű mozik Pantheonjába emelik ezt a filmet. Mindez Kaufman forgatókönyvírói és Michel Gondry rendezői zsenijét igazolja. Az intelligenciája és az átgondoltsága mellett nagyon emberi az Egy makulátlan elme, mert a szívre is egyaránt hat. Képes arra, hogy feltárja az elme és a lélek ismeretlen területeit és olyan dolgokat tud felhozni a felszínre, amik mindig ott vannak a szemünk előtt, csak ritkán vesszük észre őket.
,, Egy csodálatos metafora a szerelemről, feledésről, meg a gyász folyamatról, amiben annak ellenére ismerünk magunkra, hogy az egész egy őrületes fikció. Mit lehet erre mondani? Így kell mesélni. ”
Érdemes még egy keveset írni a találmányról, ami ezt az egész feledést lehetővé teszi. A filmbeli világ nem sokban tér el a miénktől. Mindössze annyiban más, hogy orvosok kifejlesztenek egy olyan gépet, ami az adott kliens emlékeit egyszerűen kitörli (konkrét emlékről vagy életszakaszról van szó, a gép számára mindegy). Joel és Clementine szemén keresztül tapasztalhatjuk meg, hogy valójában milyen hatása van ennek a szerkezetnek. Teljesen jogosan merülnek fel a kérdések. Valóban meg lehet tenni ezt egy emberrel? Nincsenek semmilyen mentális következményei egy ilyen eljárásnak? Tényleg képesek rá, hogy kitöröljék az érzelmeinket? A filmből kiderül, hogy nem. Egyszerűen nem lehetséges. Mindegy, hogy mennyire próbálkozunk változtatni az elménk által egy adott érzelmünkön, jelen esetben a szerelmen, az mindig felül fog kerekedni a hideg racionalitáson. Nem lehet hosszú távra elnyomni és megszűntetni a szerelmet, mert az előbb-utóbb a felszínre tör és ez nagy valószínűséggel nem éppen a legkellemesebb élménnyel fog együtt járni. Ezt az üzenetet nem szabad nyálasnak vagy semmitmondónak bélyegezni, hanem végtelenül keserűnek és tragikusan igaznak. Pont olyannak, mint amilyen maga a film.
A színészek mind remekelnek, élükön Jim Carrey-vel és Kate Winslet-tel. Előbbi finom és ami a legfontosabb, visszafogott játékával megcáfolta, hogy csakis a túlzó, folyton grimaszokban megnyilvánuló figurákat képes megformálni. A kevesebb, néha több alapon azt kell mondanom, hogy ez a szerep az egyik legjelentősebb és legfontosabb a karrierje során. Kate Winslet Clementine-ként nem először és nem utoljára bizonyította be, hogy az egyik legjobb színésznő, aki a filmvásznon valaha megjelent. Azt a változatos, egyedi és sokszínű hajviseletet pedig a mai napig nem felejtjük.
Összességében az Egy makulátlan elme örök ragyogása egy felejthetetlen alkotás, ami a nézőjét tökéletesen vezeti be az emberi elme és lélek összes árnyalatába. Kell hozzá egy érettség és tapasztalat, amik által az ember csak még jobban át tudja magát adni annak az érzelmi hullámvasútnak, ami nagyjából száz percig vele lesz a stáblista végéig. Utána érdemes egy megfagyott tavon feküdve elmerengeni életünk zakatoló vonatjának boldog és szomorú pillanatain egyaránt. Az írás elkészültéért köszönöm SKPittmann, Kondi_HUN és Mikro segítségét. A következő kultfilm műfaji szempontból sci-fi-nek nevezhető, pontosabban annak a zsánernek a paródiájának és nem mellesleg egy francia rendező legmegosztóbb munkája.
Kultfilm cikksorozatom korábbi részeit itt találjátok:
