„Ne ölj”: az emberiség egyik legősibb szabálya. Nem véletlen hát, hogy az irodalomban, filmekben, képregényekben és más médiumokban is sok olyan hőssel lehet találkozni, akik elutasítják a gyilkolást. Jelen kritika tárgya, a Trigun főszereplője is hasonló elveket vall, csak az ő helyzetét még az is megnehezíti, hogy majdnem mindenki őrá vadászik, hogy bezsebelje a fejére kitűzött vérdíjat.

A távoli jövőben, miután a Föld lakhatatlanná vált, az emberiség kirajzott a világűrbe, hogy új otthont keressen magának, de egy szerencsétlen baleset miatt az űrhajók egy kietlen, sivatagos bolygón zuhantak le. Azonban az emberi találékonyságnak köszönhetően még ilyen mostoha körülmények között is sikerült berendezkedniük. Mivel a bolygó elég nagy, a kormány nem tudta mindenhol fenntartani a rendet, így hamarosan az egykori vadnyugatot idéző állapotok alakultak ki: újra megjelentek a sheriffek, fejvadászok és törvényen kívüliek. Közöttük is a legveszélyesebb Eszeveszett Vash, a 60 milliárd dupladolláros vérdíjú mesterlövész, aki azért érdemelte ki a „Humanoid Tájfun” nevet, mert káosz és rombolás jár a nyomában, bármerre is megy. Nem véletlen hát, hogy a Bernardelli Biztosítótársaság két ügynökét, Meryl Stryfe-ot és Milly Thompsont elküldi azzal a céllal, hogy találják meg a legendás törvényen kívülit, és tartsák megfigyelés alatt, hogy minél kevesebb kárt okozzon.

A Yasuhiro Nightow mangája alapján készült 1998-as Trigun az első animék közé tartozott, amit a szép emlékű A+ csatorna (később Animax) sugárzott idehaza, olyan sorozatokkal együtt, mint pl. a Cowboy Bebop, a Slayers és a Yu Yu Hakusho. Így elég hamar a hazai animés fandom egyik kedvence lett, többek között az enyém is. Most a kritika kedvéért újra végignéztem, ami során különös dologra lettem figyelmes. Míg a szintén űrwestern Cowboy Bebop-ot tinédzserként nem igazán tudtam értékelni, addig felnőtt fejjel már sokkal jobban élveztem, és fel tudtam fogni a mondanivalóját. Ezzel szemben a Trigun esetében ennek pont a fordítottja játszódott le.

Véleményem szerint ennek a hátterében két tényező áll. Az első ismerős lehet az animerajongók számára, amikor egy stúdió úgy kezd el feldolgozni egy mangát, hogy az még nem fejeződött be. Így egy idő után elfogynak az adaptálható fejezetek (a Trigun esetében ez kb. a sorozat háromnegyedénél következik be), és emiatt a stúdiónak egy saját befejezéssel kell előállnia. Ez nem feltétlenül rossz dolog, láttunk már példát arra, hogy ez jól is elsülhet, de az esetek többségében sajnos nem ez a helyzet. Itt sincs ez másként: a Madhouse stúdió befejezése sokszor kapkodónak érződik, emiatt az igazi katarzis elmarad a történet végén. Ami viszont ennél is nagyobb probléma, az az, hogy a sorozat olyan hatást kelt, mintha nem igazán tudná eldönteni, hogy milyen fajta történetet akar elmesélni. Próbál egyensúlyozni a Cowboy Bebop-ra jellemző komolyabb, mondanivalóval bíró dráma, és az Outlaw Star-ra jellemző önfeledt, pisztolypuffogtató űrwestern kalandok között, de nem igazán sikerül neki. (Ebben talán közre játszhat az is, hogy a jellegzetes japán humort nem igazán tudom értékelni.)

Kár, pedig a karakterekben lenne potenciál. A főszereplő, Vash első ránézésre egy tökkelütött idiótának tűnik, és semmiképpen nem egy veszélyes bűnözőnek, de ahogy jobban megismerjük, kiderül, hogy ennek oka van: a nevetéssel és bohóckodással próbálja elfedni azt a rengeteg traumát, amin élete során keresztül kellett mennie, és ami arra az elhatározásra késztette, hogy soha nem fog kioltani egyetlen életet sem. A „biztosítós lányok”, Meryl és Milly szórakoztatóak a maguk módján, de egyértelműen csak másodhegedűsök Vash mellett. Akit viszont igazán megkedveltem, az az állig felfegyverzett pap, Nicholas D. Wolfwood. Vash-sal ellentétben neki nem okoz különösebb gondot a gyilkolás, ha a túlélésről van szó, de mélyen legbelül tudja, hogy ez nem helyes, és a barátja mellett eltöltött idő hatására ő maga is próbál megváltozni. Sajnos a gonosz karakterek már nem lettek ennyire kidolgozottak: maga a főgonosz, Knives kifejezetten egysíkú a „kipusztítom az emberiséget, mert gonoszak és elfajzottak” motivációjával (még a szárnysegédje, Legato is érdekesebb nála).

Az animáció hozza a Madhouse-tól elvárható magas színvonalat, bár néha úgy tűnt, mintha egy kicsit sok lenne az állókép, és az ún. „limited animation”. A soundtrack viszont elsőrangú, az elektromos gitár és a steel gitár használatával az aláfestő zenék egyszerre futurisztikusak és western-hangzásúak. Nem mehetek el a magyar szinkron mellett sem, ami egész jól sikerült, különösen Juhász Zoltán és Láng Balázs párosa volt jó Vash és Wolfwood hangjaként.

Összességében azért még mindig egy szórakoztató darab a Trigun, de ha valaki az űrwestern zsánerén belül valami fajsúlyosabbra vágyik, az inkább maradjon a Cowboy Bebop-nál.

„Love and Peace!”