A mandalore-i amennyire faéknek tűnik, épp olyan mértékben komplex helyzetű. Az a fajta sorozat, ami nem ígér sokat, így érthetetlennek is tűnhet, hogy ekkora hájphadjárat lengi körül. Valahol viszont érthető, hogy az az alkotás, amelyik nem hitegeti nézőjét kreált kérdések garmadájával az expozícióban, szükségszerűen szimpatikus lesz. A pilot után megnéztük, hogy hogyan teljesít az első Star Wars sorozat.
Favreau-ék produktumától távol áll a hatásvadászat minden formája (A Gyermek függvényében ez meglepő lehet, de elegánsan kezelik, nem mutatják túl sokszor és túl sok ideig, nem kap kiemelt fókuszt), és noha Star Wars műfajú történetről beszélünk, külön értéke A mandalore-inak hogy nem akar minden második pillanatban kiszólni nézőjéhez „hahó, épp egy SW-sorozatot nézel” jellegű direkt utalásokkal, így külsős befogadóként is élvezhető. Hogy mi is A mandalore-i tétje, funkciója? Az új filmtrilógia remekül megágyazott a sorozatnak, mondhatjuk kissé cinikusan. Az ébredő Erő annyi nosztalgiával szolgált, amennyi csoda, hogy elfér a vásznon, és bár a nosztalgia legyen bármennyire szívmelengető, hatása rövid távú, mely után maximum az üresség marad, az az érzés, hogy ennél több kell.
Rian Johnson Az utolsó Jedikre keresztelt középső darabjával elkészült az „ennél több kell”-re rímelő mintadarab. Esztétikáját tekintve a valaha volt legjobb Star Wars-mozi, mely nem csak kitessékelte komfortzónájából az 1977 óta cseperedő, de maximum ezidáig csak nagyra nőtt gyereket, képes volt arra, hogy kortárs formulákhoz igazítsa, páldául a kamerahasználatot, megújítsa a történetmesélés szerkezetét, valamint az Erő mibenlétével kapcsolatban filozófiai kérdéseket tegyen fel. Szemben a klasszikus trilógia didaktikus vonulatával, így valós kortárs befogadói pozíciót célozva. A film nem nézőt igényel, akivel a film készen közöl eszméket, inkább vitát indít, rákérdez az eszmék mibenlétére. Ezáltal a befogadó voltaképpen részt vesz az alkotási folyamatban. Rémfurcsa, hogy épp a rajongókat osztotta meg, ennél rajongóbarátibb felállást aligha tudnék vizionálni.
Ezután pedig érkezett a Skywalker kora, aminek valljuk be őszintén, J. J. Abrams Az ébredő Erőben kiszabott iránya miatt semmi más járható útja nem maradt, mint egy olyan narratívát és cselekményhálót gyártani, ami csak azért van, hogy a rendező saját magának feldobott kérdéseit meg tudja válaszolni. A triász széttartása a rajongói kultúrában is széttartást, mi több nihilt hozott, identitásválságot. A mandalore-i tétje innentől kezdve pedig elég sokrétű volt, de nem rogyott össze a nyomás alatt. Bizonyos szempontból egy olyan közegbe érkezett, amelyben veszíteni már nem lehet, de nyerni annál nehezebb. Épp ezért a Favreau által egyengetett projekttel új korszak vette kezdetét a Star Wars univerzumában.
Egyrészt megérkezett A mandalore-i személyében a franchise első élőszereplős szériája, melyet több is fog még követni (Cassian Andor, Kenobi), másrészt olyan alkotást kaptunk, ami kimozdíthatja az SW-t tetszhalott állapotából, folytonos önmagába visszahajlásából. A mandalore-inak minden része egy külön világ, külön karakterisztika, mégis nem csak önállóan működnek, együtt is nyitottabbá tárják a kultusz kapuját. Az expozíció manapság nem mindig erőssége egy alkotásnak, itt viszont telitalálat. Az első résznek rögtön erénye az, ami elengedhetetlen egy sorozat élvezhetőségéhez: sok minden történik, de mindent át tudunk élni, vagyis jól szerkesztett. A koncepció mindvégig pozitív tulajdonsága marad az alkotásnak, amelyet a pilotban Dave Filoninak köszönhetünk.
Bizonyos tekintetben minden epizód egy sajátos ékszerdoboz: első ízben megkapjuk a Nevarro bolygót, ami a maga koszos, alvilági imidzsével telitalálat. Ezt követően jobban megismerünk egy szimpatikus mellékszereplőt, míg egy másikról kiderül valami igazán rendkívüli. A harmadik felvonás talán eszmeileg a legfontosabb, az arcnélküli és inkább robotra emlékeztető központi karakterünk mögött döntésén/motivációján keresztül először sejlik fel emberközeli erény. Bryce Dallas Howard epizódjában találkozunk egy olyan női karakterrel, aki új színt hoz a SW női ábrázolásaiba (archetípus: egyszerre karizmatikus és barátságos politikusnő, vagy bátor ám barátságos harcos). Cara inkább nyers, már-már maszkulin jellem, valamint időnk adódik elmerülni kicsit egy új mikrokultúrában/mikroközösségben. A Star Wars gyakran villant fel ilyeneket, de kábé csak díszletként. Elmerülni legtöbbször nincs idő – ez mutatja leginkább, hogy a franchise-nak micsoda relevanciája van sorozatműformaként.
Az ötödik epizód talán picit kilóg hátrafelé: annyira felül a nosztalgiavonatra, hogy az a történet rovására megy. Helyenként még a feszültség potenciálját is semlegesíti, nem úgy, mint a Rick Famuyiwa által dirigált hatodik rész, ami két okból is zseniális. Egyrészt olyasvalamit invitál ebbe a világba, ami mindig lehetőségként tetszelgett, de sosem lett kihasználva: űrhajós thrillert kapunk. Másrészt nagyon jó döntés, hogy a karakterfókusz nem meghatározó az epizódban, így kellő tere marad a meghívott műfaj hangulatának. Van jelleme egy droidnak? Ha van, milyen viszony artikulálható a programozása és a jelleme között? A kettő hogyan hat egymásra? Ilyen filozófiai kérdéseket hagy örökségül maga után a hetedik rész, míg Taika Waititi fináléja sok egyéb mellett szuggesztív keretet ad az évadnak. Kiderül Mando visszaemlékezéséből, hogy gyerekként tűpontosan ugyanaz történt vele, ami A Gyermekkel az első részben, valamint IG-11 ironikus búcsúja is e keret részét képezi, az expozícióban még végezni akart „Baby Yodával”, itt feláldozza magát érte.
Külön erénye a sorozatnak, hogy Mandót nem kérdésekből akarják összerakni a nézőnek, maximum a jelleme miatt rejtélyes fazon, ezáltal a cselekményt nem az a kényszer motiválja, hogy lépten nyomon válaszokat keressünk. Ez azért is jótékony hatású, mert tere adódik a mellékszereplőknek is, így azokhoz is köthet bennünket némi érzelem. Göransson muzikális cselekvése az egyik legjobb dolog, ami valaha történt a Star Wars-szal. A svéd zeneszerző nem próbálja meg Williams klasszikusait újra-felhasználni, nem is épít azokra, inkább egy ezidáig teljesen idegen hangzásvilággal lehel életet a SW-életérzés testébe. Osztatlan sikerrel.
És ha már a zene szóba került, ki kell emelnem két ugyancsak elegáns tényezőt: a hatásvadászat nélkülözésének az is része, hogy Göransson művei nem tolakodnak a narratívába, ugyanakkor űrwestern és „macsóvidék” lévén a csendet is használták, aminek szerepe van. A mandalore-i józan és szerény történetvezetése, valamint karakterkezelése ellenállhatatlan atmoszférája és izzadtságmentes, elegáns építkezése termékenyen jelöl ki új irányt a Star Warshoz kapcsolódó (tagadhatatlan, hogy egy ekkora és ilyen nagy múltú franchise és kultusz egyben műfajjá is lett) alkotások számára.
