Ha bárki kérdezné, igen, a Cloverfield Lane 10-nek van némi köze a 2008-as Cloverfieldhez, de nem történetileg. A szereplők sem azonosak, sőt, még formailag sem tekinthető teljes joggal a Cloverfield utódjának, mert nem found footage stílusban készült. Az eredeti film alkotói (Drew Goddard és J. J. Abrams) producerekként visszatérnek ugyan, ám az alkotógárda új. A film premisszája közel azonos A szoba c. Oscar-díjra jelölt filmmel, csak sokkal fordulatosabb és erősebben épít a suspense-re. Fordulataiban mégsem illogikus, mert rendkívül szoros kauzális lánc fűzi össze, s az egészet remek színészi alakítások és a hangulatot tökéletesen aláfestő (vagy ellenpontozó) zenei betétek fűszerezik.
A Cloverfield Lane legnagyobb erénye az információadagolás. Én úgy ültem be erre a filmre, hogy semmit nem tudtam róla, azt leszámítva, hogy Bradley Cooper cameózik benne, és hogy elvileg a 2008-as film folytatása. Ezzel a csekély tudással pedig egy hihetetlenül élvezetes, kis költségvetésű, szorongató moziélményben volt részem, melynek minden fordulata nagyot ütött. Erre kiváló példa a film nyitánya. Meglepően erős a főhősnő szavak nélkül elmesélt története és az alatta hallható zene. Már-már annyira elvész a néző a szívszorongató, néma drámában, hogy a főcím hirtelen megjelenése szinte mellbe vágja. Kritikámban nem fogok elárulni a cselekményből semmit, ami a filmélményt elrontaná, mert ez a film tényleg élmény, pont olyan, mint amilyennek egy jó thrillernek lennie kell: izgalmas, fönntartja az érdeklődést és mindenek előtt a néző érzelmeire hat.
Az eredeti Cloverfield found footage film, vagyis a történetben diegetikusan jelenlévő kamera szemszögéből látjuk az egész cselekményt kibontakozni. Ennek következménye a zseniális információ-adagoló technika, mely abban áll, hogy nagyon keveset mutat, azt is egy adott (egyáltalán nem mindent látó) szemszögből, erősen a nézői képzeletre játszva rá, fölerősítve a feszültséget. Ebben áll a Cloverfield Lane zsenialitása is. Bár nem found footage, mégis egyetlen, szűk nézőpontot érvényesít, ezáltal titkolva el bizonyos információkat és kijátszva a nézői elvárásokat. Cselekményét végig a Mary Elizabeth Winstead által játszott figura (Michelle) szemszögén keresztül ismerjük meg, az ő elképzelései érvényesülnek, ezért soha nem tudjuk, hogy mi igaz és mi az, amit ő gondol igaznak. Ez remekül érvényesül John Goodman karakterének bemutatásában, amikor először csak nyugtalanító, klausztrofób közeliket látunk testének egy-egy apró részletéről (pl. az övén függő fegyverről), a filmnyelv segítségével jelenítve meg Michelle lélekállapotát és fejezve ki szemlélődésének prioritását – először szeme a fenyegetést jelentő pisztolyra siklik. De a szubjektív elbeszélésmód a film fináléjában csúcsosodik ki, amikor egy drámai ponton a főhősnő szubjektívjében látjuk meg a cselekmény egy fontos elemét.
A Cloverfield Lane mozgatórugója a rendkívül erős suspense hatás. A film során végigvezet a feszültség, mely többször átfordul, megoldódni látszik, majd kiderül, hogy kár volt még megnyugodni. A suspense a cselekmény közepe táján egy kicsit elalszik, de újult erővel tér vissza. A fenyegető feszültségek tárgya folyamatosan változik, ez a film kiváló fordulatosságához köthető. A történet során az elvárásoknak gyakran az ellenkezője történik, a vélt helyzetről többször is átfordul a néző véleménye, végig homályban tartva a valós szituációt. A rendező (Dan Trachtenberg) remekül játszik a hangnem váltásokkal és keverésekkel, a végeredmény pedig egy kifogástalan hangulatú thriller.
A film logikai láncolata nagyon erős, minden momentumot magyarázat előz meg, ahogy azt egy hollywoodi filmben illik. De a kauzalitás mégis működik, mert nem szájbarágós, és ezáltal a meglepő fordulatok nem válnak értelmetlenné. Michelle például a nyitányban úgy mutatkozik be, hogy lakásában ruhaterveket látunk, később pedig, ruhakészítő készségeit használva kell egy sebet összevarrnia.
Mindent egybevetve a Cloverfield Lane 10. kiváló thriller-élmény, remekül használja a suspense-hatást és rendre a nézői elvárásokkal játszik. Mindemellett kitűnő színészekkel operál (Mary Elizabeth Winstead csodás, John Goodmantől egyenesen félek, John Gallagher Jr. comic reliefje pedig makulátlanul működött) és a zene is fantasztikus aláfestés. A közepe táján kicsit ellaposodik, de újraindul, a vége (az utolsó tíz perc) meg eléggé frusztráló, de az csak tíz perc, a film maradék másfél órája hibátlan szórakozást biztosít. Ha valaki egy jó hangulatú, klausztrofób thrillerre vágyik, annak mindenképpen ajánlom a Cloverfield Lane-t.