Frank Miller 1986-ban örökre megváltoztatta a képregény zsánerét. Felrúgott minden korábbi szabályt és saját ízlésével, gondolatiságával gazdagította a szuperhős történetek mitológiáját. Kollégája, Alan Moore is hasonlóképpen járt el ugyanebben az évben a Watchmen című eposszal. Csak míg Moore ezt egy alternatív történelemben játszódó sztorival tette meg, jobbára ismeretlen szereplőkkel, addig Miller egy közkedvelt és kultikus rangra emelt figurával járt el hasonló módon, Batman-nel. Az írás spoileres!

Miért ilyen népszerűek a gasztrofilmek, és miért nem tudnak kimenni a divatból? Rengeteg film született már, amely az ételeket, a gasztronómiát, a főzést helyezte középpontba. Mégsem tud unalmassá válni a téma. Egyrészt azért, mert a világ különböző konyháit és ezáltal kultúráit megismerni rettentően izgalmas, másfelől pedig, szemezgetve a széles gasztrofilm-felhozatallal, nem tudom nem észrevenni ezek fő hozzávalóját: azon túl, hogy ódaként szolgálnak a finom ételekhez, kiváló alapanyagok ahhoz is, hogy szereplői egymásra találjanak, feldolgozzák traumáikat, jellemfejlődésen menjenek keresztül. Röviden: a gasztrofilmek valójában imádnak az emberi lélekkel bíbelődni.

Tudom-tudom, mostanság egy másik Naughty Dog játék a menő, de talán éppen emiatt ötlött fel bennem a gondolat (nem), hogy végigvigyem a stúdió eggyel korábbi atombombáját, Nathan Drake legújabb utolsó kalandját, az Uncharted 4-et. Aki nem ismerné annak itt egy rövid áttekintés: Az Uncharted széria egy nagyszájú, ámde valahogy mégis szerencsétlen szerencse- és kincsvadász (ő volna Nathan) kalandjait követi végig amint mindenféle izgalmas és legendákból ismert, nagy kincseket rejtő helyeket kutat fel. Mindezt látványos akció, izzasztó ügyességi szekciók és remek történet mellett.

A filmek és sorozatok világában kicsit is jártas olvasóink alighanem tudják, hogy nem kevés szuperhősös történet kerül manapság a mozikba, streaming szolgáltatók felületeire, TV képernyőkre és még ki tudja, hány felületre. A Project Power is ezt az igen jelentős népszerűségi hullámot próbálja kihasználni, de pont a rengeteg versenytárs miatt nincs könnyű dolga.

Uncharted cikksorozatunkat továbbfolytatva végül elérkeztem az eredeti trilógia utolsó részéhez, a Drake's Deceptionhöz is. Az eredetileg 2011-ben megjelent epizód betonozta be véglegesen a vakmerő kincsvadász, Nathan Drake kalandjairól szóló szériát a videojátékok hírességének csarnokába. A hatalmas marketingcsinnadrattával felfuttatott epizód minden idők egyik legjobb értékeléseit bezsebelő videojáték lett a megjelenés után, melynek egyértelmű következményeként egy rakás díjat is odaítéltek neki. Természetesen ez az epizód is része a 2015-ös The Nathan Drake Collectionnek, melyben az eredeti trilógia feljavított, divatos szóval élve 'remaster' változatait adták ki. Ahogy a Drake's Fortune és az Among Thieves esetében, úgy természetesen ezúttal is ezt verziót játszottam végig és ennek megfelelően írtam meg a cikket. Nézzük hát hogy állja meg helyét Nate utolsó nagy kalandja (khm-khm) 2020-ban.

Nagyon sok olyan sorozatkészítő van, akik ötleteikkel és stílusukkal olyan történeteket tudnak elmesélni, amik annak ellenére, hogy elszálltak a valóság talajáról, mégis emlékezetesek és legfőképp minőségiek tudtak maradni mindvégig. Elég, ha a cikksorozat legutóbbi két alanyára gondolunk. Vannak azonban olyan alkotók, akik a színtiszta realizmust tartják a legfontosabbnak és igyekeznek minél pontosabb, hitelesebb képet adni arról, hogyan is működik az a világ, amelyikben élünk. Ennek az írásnak az alanya is valami hasonlót akar elérni a sorozatain keresztül.

Már a videojátékok hőskora óta nagyon fontos, hogy az adott játék milyen karaktereket vonultat fel. Legyen szó a főszereplőkről akik lehetnek hősök, antihősök, de akár gonoszok is, vagy a mellékszereplőkről, esetleg karaktereink ellenfeleiről is. Az iparág története során ezernyi szereplőt láttunk már, akiket vagy imádtunk, vagy imádtunk utálni egy gonosz esetében. Ám sajnos időről időre előkerülnek olyan figurák is, akik rém egyszerűen csak idegesítőek, felhúznak minket és egy kínszenvedés minden pillanat amikor feltűnnek a monitorunkon és el kell viselni a jelenlétüket. Ezek többsége általában valamilyen mellékszereplő, akiket ilyen-olyan dramaturgiai szempontból csapnak mellénk a cselekmény során. Jelen cikkünk pontosan ilyen karakterekről szól.

Az Artemis Fowl rövid ismertetőjét olvasva akár az a benyomásunk is támadhat, hogy kifejezetten ígéretes alaptörténettel van dolgunk. A sokak számára vonzó ír mondavilág, annak minden tündérével és gnómjával, ráadásul a modern korba ágyazva és kiegészülve sci-fi elemekkel rengeteg érdekes lehetőséget rejt magában. 

Még a múlt hónap elején téma volt a szerkesztőségben, hogy ki ír az Esernyő Akadémiáról. Abban egyetértettünk, hogy valakinek az eddig megjelent képregényekről is kell hoznia a kritikát, a sorozatot pedig végül én vállaltam be. Körülbelül másfél hét alatt le is daráltam az első és a második szezont, közben pedig új kedvencet avattam a Netflix szuperhősös sorozatában. Ha röpködő, high-tech kütyükkel trükköző hősöket akarsz látni, akkor csalódni fogsz, mert az Esernyő Akadémia totál más a jelenleg tomboló hősös filmdömpinghez képest. A kritika spoilereket tartalmaz.

M. Night Shyamalan karrierje kezdetén, nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy szinte mindig jó filmet rakott le az asztalra. A Hatodik érzék a mai napig egy nagyon jól működő thriller-dráma, A sebezhetetlen az egyik legjobb, nem képregényből készült szuperhősfilm. Ott volt még a Jelek 2002-ből, aminek már azért voltak hibái, mégis egy ijesztő és koherens filmként tudott működni, A falu esetén pedig egy nagyon fontos üzenetet tudott átadnak a nézőknek. Ezután azonban valami megtört az új Spielberg-nek kikiáltott rendezőben és sorra kezdte gyártani a gyengébbnél gyengébb mozikat. Életművének több mélypontja is van, de talán egyik rossz filmje sem annyira fájdalmas és nevetséges egyszerre, mint a 2008-as, Az esemény címre hallgató munkája.