Luis Buñuel utolsó műve A vágy titokzatos tárgya című film. Többszörösen rétegzett, szimbólumoktól hemzsegő mozgókép, befogadása igazi intellektuális kaland. A kerettörténet helyszíne a Madrid-Párizs expresszvonat: ott mondja el Mathieu Faber/Don Matteo (a főhős) történetét. Szerelmi kudarcairól mesél, jobban mondva egyetlen, nagy, életét betöltő szerelmi kudarcáról…

Vannak filmek, amely évtizedek múltán is érvényes mondanivalóval rendelkeznek az életről, a hitről, Istenről, a transzcendensről, világunkról és a túlvilágról. Tarkovszkij ilyen, Szőts István ilyen. Nem múlik el érvényességük, mert tiszták, mélyek, őszinték. Aztán van A viskó és társai: A forrás, a Felhőatlasz stb. Direktek, felszínesek, átlátszóak, művészieskedők, nem hagyják, hogy a mondanivalót a néző átélje, befogadja, megeméssze, magáévá tegye. Ők a sekélyes mondanivalónak szánt tartalmatlan tartalmat megfogják, betömködik a befogadó szájába, majd átnyomják a torkukon, le egészen a gyomrukig. Esélyt sem hagynak az érzékeny, intim, ám aktív befogadásra. Így azonban másodpercek alatt öklendezve kidobja magából a közönség, és semmi hatást sem érnek el, pedig vért izzadnak érte.

Huszonöt évnyi várakozás után megérkezett, és véget is ért a Twin Peaks 3. évada. Kevés sorozat kapott akkora hírverést ebben az évben, mint David Lynch és Mark Frost kultikus szériájának folytatása. Vajon választ kaptunk az eddigi megválaszolatlan kérdésekre, vagy a készítők továbbra is hagyják, hogy a sötétben tapogatózzunk?

Már az előzetesek felkeltették az érdeklődésem az Okja iránt. Bár akkor teljesen más filmet képzeltem el, mint amilyet kaptam, de egyáltalán nem csalódtam. A bájos kislány és a cuki szupermalacának története sokkal többet tartogat, mint azt elsőre gondolnánk. 

Sietve leszögezem, hogy nem kicsit vagyok elfogult a film rendezője, Enyedi Ildikó iránt. A tárgyilagosság jegyében ezért igyekeztem a vetítés kezdetekor jó előre eltávolítani magam minden nemű fellelkesüléstől, és fókuszálni arra, hogy mit lehetett volna jobban, szebben, hol a hiba a feladatban, miközben néztem ezt a fájdalmasan gyönyörűséges filmet. Ellenállásom azonban percekig tartott csak.

A megosztó alkotások egyre nagyobb trenddé válnak napjainkban. Ez nagyrészben a „rossz reklám is reklám” felfogás legitimációjának köszönhető, ami teret enged a (valamilyen szempontból) rossz művek felfutásának, közismertté, sőt értékeltté válnak sok esetben. Emellett viszont van egy olyan szüleménye is, hogy nem kommersz, kevésbé befogadható tartalmú, esetleg csupán bizonyos rétegeknek eladható, költői vizualitással rendelkező filmek is megjelenhetnek. Sajnos az anyám! csak ilyen szeretne lenni.

Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy egy adaptációkról születő írásnak mire kellene reflektálnia. Ha filmkritikát készítünk, vagy elemzést szeretnénk olvasni, akkor az elhatározások és az elvárások is eltérőek lehetnek. A történetre vagy csak a megvalósításra koncentráljunk inkább? Mert előbbi feltételezi az alapmű ismeretét, utóbbi viszont az operatőri, rendezői és színészi munkára fókuszálna. Emiatt nehéz meghúzni azt a határt, hogy a kialakult vélemény, észrevétel az írót vagy a filmes gárdát minősíti. Végül mindig arra jutok, hogy a filmnek önálló művészeti ágként kell reprezentálnia magát, és nem takarózhat az alapmű gyengeségeivel. Valós hozzáadott értékkel kell bírnia, hisz a XX. század már megteremtette azt az alapot, hogy az irodalom, a zene, a képző- és iparművészet sorába beálljon a mozi.

A harmadik évad nyitóepizódja után, volt egy olyan érzésem, hogy simán eljuthattunk volna erre a pontra az első évad után is. De mielőtt tovább mennénk, nem feltétlen jelent ez negatív dolgot. A Mr. Robot évadnyitója kicsit felrajzolta a képzeletbeli térképét a karaktereknek, felfedve a kiinduló pozíciójukat. Spoileres leszek.

A pokoljárás mindig is hálás témának számított az irodalomban. Ha a főhős egyszer rálép a rögös útra, két lehetőség áll előtte: vagy túléli és jobb ember válik belőle, vagy elbukik, akár bele is hal a próbálkozásba. De mi történik akkor, ha a „hős” többé válásához az első lépés maga az öngyilkosság? Az elsőkönyves író, Pauer Emánuel regénye erre a kérdésre keresi a választ.

Szívszorító dolog, ha valaki fiatalon meghal, hisz belegondolhatunk, hogy még mennyi mindent véghez vihetett volna életében, mi mindennel tehette volna jobbá világunkat saját munkájának hozzáadásával. Ám ha megtörténik a baj, már nem változtathatjuk meg. De gondoljunk bele, mi van, ha kapunk egy új esélyt, és bizonyos feltételek mellett visszatérhetünk az élők közé, hogy véghez vigyük azt, amire rendeltettünk?