Huszonöt évnyi várakozás után megérkezett, és véget is ért a Twin Peaks 3. évada. Kevés sorozat kapott akkora hírverést ebben az évben, mint David Lynch és Mark Frost kultikus szériájának folytatása. Vajon választ kaptunk az eddigi megválaszolatlan kérdésekre, vagy a készítők továbbra is hagyják, hogy a sötétben tapogatózzunk?
(A szinopszist és a első 4 epizód utáni tapasztalatainkat elolvashatjátok a pilotkritikánkban)
Mindenek előtt hadd szögezzem le: nagyon szeretem a Twin Peaks eredeti két évadát. A készítők jó arányban tudták vegyíteni az „unalmas” kisvárosi életet bemutató szappanoperát a Lynch filmjeiben ábrázolt, színfalak mögött megbújó őrülettel. Mindezt kiegészítették a remek karakterek, a 90-es évek hamisíthatatlan hangulata és az emlékezetes zene. De sajnos szembe kell nézni a ténnyel, hogy miután kiderült, kicsoda Laura Palmer gyilkosa, attól kezdve a sorozat pályája már csak lefelé ívelt. Egyre több fölösleges szereplő és mellékszál került a képbe, amik érdemi formában nem lendítették előre a cselekményt. A csökkenő nézettség hatására a csatorna kaszálta a sorozatot, ezt követően pedig Lynch egy olyan finálét hozott össze, ami után mindenki csak vakarta a fejét huszonöt évig.
Éppen ezért elég magasak voltak az elvárásaim a sorozattal szemben. Arra számítottam, hogy a készítők tanultak az első két évad hibáiból és elkerülik majd őket, ezen kívül pedig ami eddig is jó volt, az továbbra is az marad. Nos, a végeredményt látva azt kell mondjam, hogy a negatívumok sajnos továbbra is jelen vannak, a pozitívumok szintén. Illetve van egy bizonyos dolog, ami a régi sorozatban jó volt, a mostaniban viszont már olyan töménységben van jelen, hogy az élvezhetőség rovására megy. Ez pedig nem más, mint David Lynch őrült víziója.
Ugyanis az első-második évadban a csatorna igencsak visszatartotta Lynch kezét, elvégre egy országos adón sugárzott sorozatról beszélünk, amit az átlagos nézőnek is meg kell értenie. Így a végeredmény egy jóval földhözragadtabb Lynch-látomás lett, ami könnyebben befogadható volt a tömegek számára, ráadásul a rendezői széket meg kellett osztania legalább egy tucat másik névvel is, ezzel kellően vegyes képet adva az epizódoknak. Azonban a harmadik évadra a Twin Peaks a Showtime kábelcsatornára költözött, ahol Lynch abszolút szabad kezet kapott – és szerintem ez hiba volt. A kreatív kontroll hiánya mellett ezúttal mind a tizennyolc epizódot David Lynch rendezte, így a korábban gátak közé szorított „elmebaja” végleg elszabadult.
Pedig nem ártott volna, ha valaki a Showtime-nál néha ránéz arra, hogy mit csinál, ugyanis a korábbi negatívumok mind visszatértek. Egymást érik az elnyújtott, fölösleges jelenetek, amik alig, vagy egyáltalán nem viszik előre a cselekményt. Ezúttal sokkal több álom- és látomásjelenetet kapunk, amik technikailag nagyszerűen vannak megoldva, de nem kapunk semmilyen magyarázatot, vagy legalább valamilyen kapaszkodót a látottak értelmezéséhez. Úgy általában a sorozat nem bánik bőkezűen a válaszokkal, sőt mi több, az utolsó epizód után valószínűleg még több megválaszolatlan kérdésünk lesz, mint huszonöt évvel ezelőtt.
Karakterfronton is hagy kívánnivalót maga után a sorozat. Főszereplőnk, Cooper ügynök, miután visszakerül a valódi világba, furcsa állapotba kerül, nevezzük KrumpliCoopernek. Mozgása nehézkessé és darabossá válik, a beszélőképessége pedig lekorlátozódik arra, hogy az aktuális párbeszédes partnerének utolsó szavait ismételgeti. Ez az állapot még ideig-óráig szórakoztató is lenne, de az a baj, hogy a KrumpliCooper-státusz a tizennyolc epizódból tizenötöt tesz ki, és egy idő után már nagyon fárasztóvá válik. Aki pedig arra számított, hogy a régi szereplők mind visszatérnek a sorozatba, valószínűleg csalódni fognak: a legtöbbjüknek alig jutott egy pár perces epizódszerep, és még az első két évad olyan fontos karakterei, mint Audrey, Nagy Ed vagy Dr. Jacoby, ha összesen 15 percnél többet szerepeltek az egész évadban, akkor sokat mondok. Helyettük bejött a képbe egy csomó új karakter, akik viszont sajnos többségükben súlytalan figurák, és nem igazán rendelkeznek kidolgozott jellemmel. Egyedül a Mitchum-fivérek (Jim Belushi és Robert Knepper), Janey-E (Naomi Watts) és Diane (Laura Dern) figuráját tudnám kiemelni, akik emlékezetesebb alakítást nyújtottak.
A mérleg másik nyelvében szerencsére ott vannak azok a tulajdonságok, amik korábban is nagyszerűvé tették a Twin Peaks-t. A hangulat továbbra is kézzel tapintható, és ha az ember képes felülemelkedni a negatívumokon, akkor most is könnyen magával ragadhatja. A zenék pedig még mindig elsőrangúak, és az egyes epizódok végén mindig kapunk egy mini-koncertet a Roadhouse-kocsmában, ahol mindig más előadók lépnek fel (pl. a Nine Inch Nails vagy Eddie Vedder a Pearl Jamből).
Így a kritika végéhez közeledve annyit mondhatok, hogy bár nem ért véget a Twin Peaks iránti rajongásom, a harmadik évadot biztos nem fogom a szívembe zárni. Az őrület birodalmában továbbra is David Lynch a király, de hogy ez mennyire jó nekünk, nézőknek, azt mindenki döntse el maga.
