Sokszor felvetődik bennem a kérdés, hogy egy adaptációkról születő írásnak mire kellene reflektálnia. Ha filmkritikát készítünk, vagy elemzést szeretnénk olvasni, akkor az elhatározások és az elvárások is eltérőek lehetnek. A történetre vagy csak a megvalósításra koncentráljunk inkább? Mert előbbi feltételezi az alapmű ismeretét, utóbbi viszont az operatőri, rendezői és színészi munkára fókuszálna. Emiatt nehéz meghúzni azt a határt, hogy a kialakult vélemény, észrevétel az írót vagy a filmes gárdát minősíti. Végül mindig arra jutok, hogy a filmnek önálló művészeti ágként kell reprezentálnia magát, és nem takarózhat az alapmű gyengeségeivel. Valós hozzáadott értékkel kell bírnia, hisz a XX. század már megteremtette azt az alapot, hogy az irodalom, a zene, a képző- és iparművészet sorába beálljon a mozi.

A Hóember ígéretes trailerrel hívta fel magára a figyelmet, és megelőlegezte, hogy a Wind River mellett az ősz nagy thrillerje legyen. Jo Nesbø norvég szerző regényének adaptálása ehhez kiváló alapanyag lehetett volna. Harry Hole (Michael Fassbender) karakterére az író egész regényciklust épített, ami természetesen nem tud kibontakozni egyetlen filmben. Nesbø elismert krimi-gyáros, szövegeit csavaros történetvezetéssel és összetett karakterekkel szokták jellemezni. Ehhez képest a Hóember története – és egyben a filmes megvalósítása is – messze elmarad attól, amire számítottunk. Meg sem közelíti a műfaj egyik királyának tartott Hetediket, ugyanis krimi klisék, sablon karakterek építik fel a cselekményt. Az alkoholista nyomozó, az elhivatott újonc, a problémás tini srác, az aggódó anya, az aberrált doktor és a gátlástalan milliárdos mind elhasznált szerepek. Csak úgy válhatnának hasznossá a történet szempontjából, hogyha új funkciókat nyernek. A Hóemberben azonban nincs új perspektíva, nem kell semmit máshogy látnunk ebből a világból, mint ahogyan azt eddig tettük.

A film mellőzi a megrendítő fordulatokat, minden csavar jó előre sejthető, tehát amint a történet felvet egy lehetséges utat a megoldásra, máris tudjuk, hogy az lesz a jó irány, amerre haladnunk kell. Nincs meg az a keresgélés, amit a thriller-krimi műfajpárostól elvárnánk. Tovább sorolva a hiányosságokat, nincs komoly erkölcsi dilemma, ugyanis felmenti a nézőt az értékítélet kötelessége alól. Úgy érzem, ennek pont az ellenkezőjét kellene képviselnie az európai filmgyártásnak.

Sajnos éppen azt láthatjuk, ahogy ez az amerikai-norvég hibrid próbálja a ridegséget és sejtelmességet finoman építő hangulat mellett az amerikai filmkészítés stílusát magára erőltetni. Sietteti az cselekményt, és logikai réseket hagy magán, melyek talán a regény által értelmet nyernének, de így csak hiányérzetet támasztanak a nézőben. A háttérben húzódó emberi sorsok feldolgozása a film nagy potenciálja lehetne, de túl erősen íródik rá az eseményekre a krimi vonal, és ez sokszor a pszicho-dráma rovására megy. A megvalósítás, melynek a hozzáadott értéket kéne képviselnie, szintén csak eléri az elvárható szintet. A korábban említett okok miatt Fassbender és a svéd származású Rebecca Ferguson sem teljesedhetnek ki szerepeikben. Bár az operatőri munka helyenként lebilincselő tájakat és a skandináv filmektől megszokott rideg belső tereket tár elénk, Tomas Alfredson rendezése mégis megragad az egyszer nézős kategóriában. Láttunk már ilyet. Sokszor.