Luis Buñuel utolsó műve A vágy titokzatos tárgya című film. Többszörösen rétegzett, szimbólumoktól hemzsegő mozgókép, befogadása igazi intellektuális kaland. A kerettörténet helyszíne a Madrid-Párizs expresszvonat: ott mondja el Mathieu Faber/Don Matteo (a főhős) történetét. Szerelmi kudarcairól mesél, jobban mondva egyetlen, nagy, életét betöltő szerelmi kudarcáról…
Erósz-libikóka
A mű szüzséjét felidézni hosszadalmas, felesleges, „spoilerezés” nélkül pedig lehetetlen, ezért a következőkben csak a főbb konfliktusforrást tárjuk fel.
A jómódú, korosodó, jó vágású arisztokrata házába új szobalány érkezik, a spanyol származású Conchita, aki láthatóan nem tűnik túl gyakorlottnak. Az öregúr az első pillanattól kezdve a hamvas leányzó keltette ellenállhatatlan vágy rabja lesz. Ugyan a háziúr első közeledési kísérlete után rögtön felmond, három hónap múltán Svájcban újra találkoznak, és az igazi játék csak ekkor kezdődik… (Buñuel az angyali/démoni nő, „janusarcú” csábító viselkedésének, jellemének kettősségét számunkra azzal tette igazán érzékletessé, hogy két különböző színésznőre – Angela Molina/Carole Bouquet – osztotta a két fél-szerepet. Amikor a tüzes, latin szépség, Molina van színen, Conchitát vérbő, temperamentumos és felettébb erotikus jelenségként látjuk. Amint a hűvösebb Bouquet tűnik fel, a karakter hangsúlya eltolódik: ábrándos tekintetű, érzelemmentesebb, „francia diáklányos”, de szintén nagyon kacér Conchita vadítja szegény Don Matteot.)
Faber úrral a lány párizsi lakásán esik meg az első mélyebb erotikus töltettel bíró jelenet: Conchita bonbonnal kínálja őt, aki elalélt tiniként lassan szopogatja az édességet. Conchita nagyon kihívóan viselkedik, a következő pillanatban pedig már sértett és elutasított. Néhány másodperc múlva újra őszinte és tiszta szerelméről biztosítja a vén arisztokratát, akit – nincs mese – végleg megbabonáz a romlatlan szépség, a pajkos kacérság. Egy hónapon át minden áldott nap ellátogat Conchitához, és kisebb-nagyobb összegekkel támogatja anyát és lányát, mindhiába.
Egyik ígéret követi a másikat, a történet pedig egyre telik feszültséggel, aminek így vagy úgy robbannia kell, ez által még a film történetvezetése is a vágy tökéletes analógiáját adja. De nézzünk mindennek a mélyére!
A vágy szimbolikája – Libidókódok
Nagyon érdekes és tanulságos lehet, ha a gazdagon rétegzett film képi szimbólumai közt bogarászunk egy cseppet, értelmet próbálva rendelni néhányukhoz.
Itt van például a tömött-kopott vászonzsák esete. A Fernando Rey által alakított, elegánsan hatvanas úriember, Don Matteo – helyzetének gunyoros metaforájaként – jókora zsákot cipel a hátán: mindenáron beteljesülni akaró, fojtogató szexuális vágyának terhét. Feltűnik a filmben párszor, mindannyiszor a vén arisztokrata vállát nyomva. Egyszer az imádott leányzó hiányát hivatott jelezni (ilyenkor tán még kínzóbb a vágy, hisz titokzatos tárgya sincs elérhető közelségben), másszor akkor van a koros háton, mikor Conchita azt a kényes, és kicsit tán jogos kérdést szegezi Don Matteonak, hogy: „Miért akarsz te velem szeretkezni? Miért nem elég neked az ajkam, a mellem, a simogatásom?” Az öreg megrökönyödik, majd rávágja: „Mert így szokás! Mert a szerelmesek így szokták!” Valóban, így szokták. De mi lehet még mögötte? Netán mohó birtoklásvággyá torzult zsigeri vonzalom? Ami szép, tündöklően szép, azt akarjuk, hogy csak nekünk tündököljön. Más pillantást se vethessen rá. Hát még, hogy megérintse! Don Matteot megdelejezi a spanyol lány természetes szépsége, üde természete, életigenlése, de főként fiatalságának tündöklése. Ami számára már a múlt ködébe veszett, az Conchitánál még kézzelfogható valóság. Saját ifjúságát látja benne, illetve azt, amit ő fiatalon tán elmulasztott – élni. Belekapaszkodik hát, és el nem akarja engedni. Amije van, azzal próbálja magához édesgetni és megtartani: a pénzével, és a gondoskodásával, de főleg a pénzével. Kudarca előre látható, mégis valahogy szurkolunk neki. (Emberbaráti szeretetből?) Sikerüljön már neki. Legalább még egyszer az életben.
Tánc. Flamenco tánc. Az élet szeretete kifejezésének netovábbja. Conchita – mint ahogy az már első meghittebb beszélgetésükkor kiderül – imád táncolni. Később látjuk is, amint gitáros barátjával gyakorolnak. A tánc motívuma végigvonul a történeten, hisz a lány kitoloncolása után szülővárosában, Sevillában egy éjszakai bárban flamenco táncosként (is) dolgozik. Estig ruhában táncol, aztán turistacsoportoknak meztelenül. Mint tudjuk, testünk leginkább a táncban tudja kifejezni „önmagát”. Kis túlzással állíthatjuk, hogy mozdulataink töltete jelzi szexuális vonzerőnk hőfokát, intenzitását (különösen érvényes ez a nőkre). Énünk igazi indikátora, továbbá mutathatja eme erő elfojtottságát is. Ahol tiszta, görcstelenek a mozdulatok, ott nincsenek elfojtott, ki nem élt vágyak. (Freud szerint még abban is szexuális kódok vannak, ahogyan cipőnket megkötjük.) Conchita (táncbéli) mozgása harmonikus, finom, légies, láthatjuk hát, hogy testiségében minden rendben, nem ő a hunyó az ügyben. Vagy mégis? (Nála is működnek pszichés gátak?)
Fehér hálóing, kereszt a fej felett és az erénybugyi. Luis Buñuelről köztudott, hogy polgárpukkasztó hajlamainak kifejlődésében nagy szerepe volt szigorú vallásos (jezsuita) neveltetésének. Filmjeiben, a kezdetektől rendre felbukkannak keresztény egyházi jelképek, papok, apácák, kegytárgyak, nem éppen szakrális kontextusban, sokkal inkább meghökkentő, sőt provokatív, időnként szentségtörő éllel. Mindig is szeretett játszadozni a jelentésrétegekkel, de még inkább kedvére való volt, ha próbára tehette filmjei nézőinek képzettársítási képességét, fantáziáját, jó ízlését és persze türelmét. A vágy titokzatos tárgyában is számtalan szakrális, illetve egyházi szimbólum jelenik meg, és kerül szokatlan értelmezési keretek közé. A film egyik jelenetében mindezek halmozottan láthatóak: Faber külvárosi villájában megtörténni készül az „eset”. A lány a hálószobából kimegy a fürdőszobába, rendbe szedni magát. Visszatérvén (vakító hófehér, könnyű hálóingben) az öregurat cigarettázva találja, kitárt ablak mellett. Kéri, tegye be. Ekkor egy gyönyörű képi beállítást láthatunk: a kép bal oldalán Don Matteo karjait tárja a lány fogadására, a kép közepén egy hatalmas tükör, ferde szögben, benne a közeledő Conchita hófehér, libbenő hálóingjében, közvetlenül a feje fölött a falon egy nagy fakereszt. Mindez sejtelmes, szürkületi sötétségben. A jelenet képi gazdagsága az utána történtekkel együtt nyer teljes értelmet. Miután Don Matteo „belemelegedne”, a lány ismét elutasítja, erre amaz vak dühében leteperi a lányt, s felrántja a hálóinget… S egy hosszú, ezernyi apró bőrkötővel csomózott erénybugyit talál… Nos, mindenféle erőltetett szimbólumfejtés nélkül nyilvánvaló az epizód elsődleges olvasata: Conchita, mint a romlatlan (épp megrontásra váró) szépség, az angyali, a szent, az éteri, angyalszárnyakkal (hálóing) közelít szerelméhez, hogy bepiszkolódjon az alantas földi örömök által. (Adalék az ügyhöz: Conchita édesanyja bigott katolikus, aki naphosszat elhunyt férje lelki üdvéért imádkozik a templomban.) Ez eddig mind nagyon szép és magasztos lenne, azonban jön a (némiképp várható) „fordulat”: az erényöv képe durván lerántja a szakrális szintről a pillanatot. A lélek, a szív birodalmában a kereszt mutat utat, a korpusznak pedig az erényöv szab gátat. Micsoda különbség! Amint betör a mohó test (Don Matteo), a szellem törékeny világába. Ennyi a szerelem szentsége? Eddig tartana ereje? A testiségé – Buñuel szerint – mindenképpen. A szív megért és elfogad. A test birtokol és felzabál.
Utolsó éveiben, mikor Buñuel libidója teljesen elhalt, felszabadult örömében így kiáltott fel: „Végre! Hát ettől a zsarnoktól is megszabadultam!” Nos, a vágy kiélési lehetőségétől való megfosztottság szörnyű kínjánál tán valóban jobb a vágymentesség…
