Tizenöt éve mutatták be kis hazánkban a fenti remekművet, ami azóta – abszolút méltán – kultuszfilm státuszba került. Eljátszottam a gondolattal, hogy mai, felgyorsult, összezsugorodott világunkban (pontosabban, ha ma született volna eme írás), okos telefonokra „komponálva” hogy nézne ki egy villám-filmkritika. Nagyjából így.
Párizs – Hollywood - Párizs. Jean-Pierre Jeunet eddigi pályája során ezt az utat járta be. Túl a méregerős vizualitású Delicatessenen, a szívbemarkolóan szép Elveszett gyerekek városán és az Alien 4. kissé balul sikerült kitérője után visszatért hazájába, és készített lefegyverzően bájos filmet.

Jó, persze, nem a Blizzard csinálta, és még csak nem is Mass Effect, de azon kívül, hogy "olyan Destiny-s", nehéz szavakat találni erre a játékra/univerzumra. Nem volt könnyű eldöntenem, hogy megvegyem-e a játékot, és ebben egy kritika se nyújtott nagy segítséget. Így a vége az lett, hogy a közeli haveri társasággal mégiscsak beruháztunk rá. Hogy megérte-e a játék? A tovább után megtudhatjátok!

Ryan Gosling születésnapja alkalmából lezárnám a színészportré-sorozatot (az előző részeket itt és itt elolvashatod) a legkiválóbb filmjével és alakításával.

Sok megközelítését láthattuk már a szerelemnek filmen. Láthattunk negatív képű alkotásokat, amikben a romantika egyenlő volt a fájdalommal, az igazságtalansággal, a diszharmóniával. Vannak emellett idealista mozik (a románcról szóló filmek túlnyomó többsége ilyen), amikben az alapvető problémák és konfliktusok ellenére megtalálja a szereplőket az érzelmi túlhevítettség, ami elkerülhetetlen happy endet eredményez. De a katartikus boldogsággal, a frissen létrejött kapcsolattal nincs vége a történetnek, ezt követnie kell a szerelem megőrzésének vagy elvesztésének, a túlélésnek vagy elmúlásnak, a valóságnak. Ez a Blue Valentine

Mikor az istentudja melyik film vetítésén először megláttam a Budapest Noir trailerét, olyanná váltam, mint egy óvodás, akivel épp közlik, hogy ma vidámparkba mennek: pattogtam a széken, a partnerem kezét ráncigáltam a nyál pedig Niagara-vízesésként ömlött a számból. Nagy csodálattal adózom ugyanis mind fővárosunknak, mind a 30-as évek sötét, mégis bohém és dekadens hangulatának. Szóval az igazság az, hogy számomra nem kellett volna túl sokat fölmutatnia a filmnek, hogy teljesen a szerelmévé tegyen. Talán csak a fent említett kettő komponenst: noir hangulatot és Budapestet. Ebben a filmben pedig minden volt, csak ez a kettő nem.

Úgy érzem, a filmkészítők és mi nézők is elfelejtjük néha, hogy a művészet célja nem mindig a tanítás, az üzenetátadás, a gyönyörködtetés – a szórakoztatás is pontosan ilyen fontos és mérvadó funkció, ha igényesen van elkészítve. Ez a feltételes mód viszont rendkívül hangsúlyos, hiszen a szórakoztatás-prioritású alkotások többségében kritikailag nem, vagy csak részben elismertek, egyszerű recepteket dolgoznak fel középszerűen, majd ráfogják a metódusra, hogy „agykikapcsolós mozi gyártása”, és ez valahogy elfogadottá válik. A valóság azonban az, hogy a szórakoztató művészet ugyanannyi belefektetett munkát és igényességet követel meg, mint minden más zsáner.

A tinédzser horrorokról sokunknak megvan a véleménye, ami önmagában nem is csoda, mert a nyugati kultúra a maga módján túlzottan lesarkítja a hasonló művek történetét vagy épp mondanivalóját, ráadásul (tisztelet a kivételnek, természetesen) a bemutatásmód olykor-olykor igen klisésre sikerül, igyekezvén elérni a fiatalok ingerküszöbét és megfelelni a mainstream fogalmának. A bosszú, a harag és a gyűlölet olyan tettek és emberi érzelmek, melyeket igen nehéz vászonra vinni, ugyanakkor beszélni róluk és egyedien bemutatni őket egyaránt fontos.

Talán egy éve bukkant fel az interneten a Thor: Ragnarök logója, ami annak az információnak köszönhetően, hogy az új-zélandi Taika Waititi rendezi a filmet, nem kicsit lepte meg a képregényfilmek rajongóit. Akkor ugyanis még lövésünk se volt, hogy Waititi komolyan gondolja ezt a 80-as évekre hajazó dolgot, vagy csak ugrat minket. Azt mindannyian tudjuk, hogy a Marvel égisze alatt készülő filmek nem gyakran (bár az utóbbi időkben egyre inkább) tudnak újat mutatni. Anno az Amerika Kapitány: A tél katonája volt az, ami kapott egy kémfilmes hátszelet, majd ezt követte a Galaxis őrzői első és második része. Vajon a Ragnarök is követi ezt a sort, vagy inkább beáll a többi szuperhősös alkotás közé?

Tegye fel a kezét az, akinek gyerekkorában nem meséltek tündérmeséket. Ha van köztetek ilyen, akkor nektek azt tanácsolom, hogy ne kövessétek el ugyanezt a hibát a saját gyerekeitekkel. A kicsiknek igenis szükségük van mesékre, és ha lehet, akkor ne a filmgyárakban készült giccses történeteket toljuk eléjük, mondván, hogy míg nézi, addig is csöndben van. A mese gyógyít, fejleszt és okít. Ráadásul felnőttkorban is szívesen emlékszünk vissza egy-egy kedvenc történetre, mely melegséggel tölti el a szívünket.

Most viszont egy regényt hoztam. Egy magyar írónő fantasy történetét, mely a Grimm-meséken túl, a magyar folklórt, a népmeséket és a tündérmeséket is beleszövi a történetbe. Egy fantasztikus regényt, mely bővelkedik humorban, drámában és megbizsergeti a lelkünket. Valami olyat adott a számomra, amit gyerekkorom óta nem nagyon éreztem. Felszabadított és kikapcsolta körülöttem a világ zaját.

Steven Spielberg: ezt a nevet valószínűleg azok is jól ismerik, akik nem követik túl nagy figyelemmel a filmművészetet. Spielberg mára popkulturális ikon lett, aki egyet jelent a minőségi tömegszórakoztatással és a klasszikus hollywoodi történetmesélés csúcsával. De vajon mi mozgat igazából egy ilyen korszakalkotó géniuszt? Az HBO új dokumentumfilmje éppen ezt igyekszik megválaszolni miközben átfogó képet nyújt a kamera nagy mágusának pályájáról.
Felvétel...és tessék!

A 2016-os év egyik nagy sorozatos meglepetése volt a Netflix új dobása, a Stranger Things. A hamar kultstátuszba lépett szériának egy évnyi várakozás után most megérkezett a folytatása. Lássuk, hogy a hawkinsi tinédzserek kalandjai képesek-e megugrani az első évad által támasztott elvárásokat!