A magyar történelem szinte kimeríthetetlen kincsestára az érdekes történeteknek. De mivel nem maradt fenn túl sok írásos emlék, különösen a középkor idejéből, így a korabeli emberek sokszor a képzelőerőhöz fordultak, és kiszínezték az eseményeket: így keletkeztek a mondák. Ezekben látta meg a fantáziát Jankovics Marcell rajzfilmrendező, amikor a Pannónia Filmstúdióban elkészítette a Mondák a magyar történelemből c. sorozatot, melyet. 1986 és 1988 között vetítettek.

A Sötét elméktől pontosan azt kaptam, amit vártam. Nem volt benne igazából semmi új, azt nyújtotta, amit az elmúlt jó pár évben ettől a műfajtól megszokhattunk. Nem túl sok csavar, azok sem teljesen kiszámíthatatlanok. A karakterek tárháza pedig szintén a megszokott kaland- és tinifilmekből táplálkozik: a számkivetett, nehéz sorsú lány, a romantikus, önfeláldozó szépfiú, illetve annak vicces haverja, valamint a gonosz felnőttek, akik minden mozzanatukkal a mi kedvenc kis főhőseinket akarják hátráltatni.  

A legújabb Disney-filmet elejétől a végéig könnyes szemekkel ültem végig. Nem szeretek giccses és túl nyálas szófordulatokat használni, de attól félek, az elkövetkező beszámolóban nem fogom tudni ezt elkerülni. A Barátom, Róbert Gida egyszerűen rózsaszín ködbe bugyolálta az agyamat, és ahogy annak idején gyerekként, éppúgy levett a lábamról jó pár évvel később, felnőttként is. Az alkotók – a többek közt napjainkban oly tevékeny Star Wars-gyárosokkal ellentétben - nem elégedtek meg azzal, hogy már csupán a téma és a szereplők miatt biztos a siker (elvégre tehették volna ezt is, hisz Micimackóéknak máig óriási a rajongótábora), hanem gyönyörű operatőri munkával, nagyszerű színészi játékkal, rengeteg humorral, és igen, kifogyhatatlan aranyossági faktorral egy szinte tökéletes, nagyon emberi filmet raktak össze.

Deák Kristóf a Mindenki című rövidfilmmel jött, látott, győzött és hazavitt egy Oscar-díjat a legjobb élőszereplős kisfilmként. Deák most egy új rövidfilmmel tért vissza, de sikerül-e felülmúlni a bodzavirágról éneklő gyermekkórus történetét?

A tavalyi évad végén egy baromi nagy vízválasztóhoz érkezett a Suits, mivel két fő szereplő is távozott a sorozatból. Meghan Markle, aki ugye dobbantott a brit királyi családba, simán pótolható lett volna. Nem mintha jelentéktelen lett volna a karaktere, pusztán soha nem rá épült a sorozat. A recept szerinti összetevők mindig is Patrick J. Adams, és Gabriel Macht párosából álltak. A nyolcadik évad tehát egy csonkított „buddy cop” sorozat lett volna, abban az esetben, ha a Suit nem megy már régebben át, némi szerkezeti átalakuláson. Az utóbbi évadokban ugyanis veszített a sármjából kicsit, és a szappan is jobban előtérbe került. A nyolcadik évad viszont egy totális soft-reboot ígéretével jött, még a főcímet is lecserélték, ami azért érthető volt, Mike karaktere ott libegett benne. De mit kaptunk?

Our world is shaped by wars, several kinds of human conflicts and it is especially true for the history of Africa. In October 1993, Mogadishu, Somalia, US military troops wanted to end the tyranny of the cruel warlord, Muhamed Farrah Aidid. Aidid made his own people starve and as a result more than 300.000 Somali died in the famine. The American High Command organized a sudden action to kidnap Aidid and his government. Due to serial mistakes, the whole operation went haywire and a 30-minute-long fight turned into a 16-hour-long bloodshed. 19 American soldiers were killed, 100 wounded, 2 Black Hawk helicopters crashed and over 1000 Somali people lost their lives.

A Bosszúállók: Végtelen háború egyszerre volt katartikus és letaglózó élmény. Ezek után érthető módon mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen irányba megy tovább a Marvel filmes univerzum. Azonban akik egy hasonló mértékű következő etapra vágytak, némi csalódással tapasztalhatták, hogy nem ez a helyzet. Akárcsak az Ultron kora után, most is a Hangya újabb kalandjával vezethetik le a franchise rajongói a feszültséget.

Mind tudjuk, hogy nagyon nehéz megítélni, hogy mi vár majd ránk a távoli jövőben. Eljön majd a várva várt utópia? Vagy sötét disztópiába hanyatlik a társadalom a saját butaságai miatt? Mennyi rá az esély, hogy azok a dolgok, amelyeket a föld népességének javára állítottunk elő egy napon majd ellenünk fognak támadni? Ezekkel a kérdésekkel is szembe állhatunk, ha a jövőbe próbálunk betekintést nyerni. A Blue Gender című animesorozat a maga korában nem volt rest állást foglalni az akkori helyzetekről.

Mit kezdenek magukkal a férfiak, ha a magánéletük csődbe megy? Első ötletként gondolhatunk a következőkre: sörözés, meccsnézés, nőzés (persze ezek csak sztereotípiák, de hát mindennek van némi alapja). Egy biztos: a szinkronúszás nem a megszokott megoldás. Az angol humortól megszokhattuk már, hogy az abszurd és a valóságban elképzelhetetlen elemek kreálásában nincsenek határai – az viszont tényleg teljes abszurditás, hogy ez nem kitaláció. Pár éve ugyanis a valóságban gondolt egyet nyolc férfi (akik plusz poénként megjelennek a svéd válogatott színeiben, önmagukat alakítva), és az életükben uralkodó teljes káoszt a medencében, mint szinkronúszó csapat akarták ideiglenesen elfeledni, eleinte csupán heti egy órában, később viszont a nemhivatalos férfi szinkronúszó világbajnokságra készülve. Ez az ő történetük. Ami hihetetlen ugyan, de igaz.

Tizennégy évet kellett várnunk arra, hogy Mr. Irdatlan és családja ismét akcióba lendüljön. Azóta elég sokat változott a filmipar, és egy szuperhősös film már közel sem számít akkora durranásnak, mint régen. Vajon megérte a Pixarnak ennyit várni A hihetetlen család folytatásával?