A Bosszúállók: Végtelen háború egyszerre volt katartikus és letaglózó élmény. Ezek után érthető módon mindenki kíváncsi volt rá, hogy milyen irányba megy tovább a Marvel filmes univerzum. Azonban akik egy hasonló mértékű következő etapra vágytak, némi csalódással tapasztalhatták, hogy nem ez a helyzet. Akárcsak az Ultron kora után, most is a Hangya újabb kalandjával vezethetik le a franchise rajongói a feszültséget.
A Polgárháború eseményei után járunk két évvel. Scott Lang (Paul Rudd) háziőrizetben van, miután a Bosszúállókkal megsértették a sokoviai egyezményt. Az FBI állandó ellenőrzés alatt tartja őt, ugrásra készen várva arra, hogy a legkisebb gyanús jelre visszaküldjék a börtönbe. Eközben Hank Pym és a lánya, Hope van Dyne kénytelenek rejtőzködni a hatóságok elől. De amikor Scott egy alkalommal különös álmot lát, amiben szerepel Hope anyja, és ezt megüzeni nekik, elrabolják őt a házából, hogy a titkos laborjukba vigyék. Itt Hank és Hope felfedik Scott előtt, hogy az utóbbi két évben azzal kísérleteztek, hogy utat találjanak a kvantumvilágba, hogy megkeressék Hank feleségét, Janet van Dyne-t, aki harminc évvel ezelőtt tűnt el. Ehhez viszont szükségük van Scott segítségére is. A kvantumvilágba vezető kapu összeállításához alvilági figurákkal kell üzletelniük, valamint Hank régi, elhidegült kollégáját, Bill Foster professzort is be kell vonniuk. Ekkor megjelenik a színen egy rejtélyes, Szellem nevű alak, aki képes láthatatlanná válni, és magának akarja megszerezni a kvantumtechnológiát.
Ahogyan az a fenti szinopszisból is látszik, az első részhez hasonlóan a második is kisebb tétekkel játszik, mint a Marvel filmes univerzum korábbi darabjai. Ez még önmagában nem lenne baj, néha szükség van az ilyen könnyedebb filmekre is, hogy ne váljon unalmassá az állandó világmentés. A gondok ott kezdődnek, hogy A Hangya és a Darázs ennek ellenére is súlytalannak érződik. És ez nem csak amiatt van, mert a cselekmény alapjául szolgáló konfliktus ezúttal nem egy, az egész univerzumot fenyegető veszély, hanem egy családi dráma, hanem azért is, mert a film egy pillanatig sem veszi magát komolyan. És ezt most nem a jó értelemben értem, A Hangya és a Darázs még egy Marvel-filmhez képest is komolytalannak hat a túlzásba vitt viccekkel. Elég nehéz átérezni a drámainak vagy meghatónak szánt pillanatokat, ha még ezeket is elpoénkodják. Értem én, hogy a Végtelen háború után muszáj volt egy kicsit lazítani, de szerintem a Marvel most átesett a ló túloldalára.
Karakterfronton sem teljesít valami fényesen a film. Scott, vagyis a Hangya még mindig nem elég érdekes személyiség ahhoz, hogy egy egész filmet fel lehessen építeni köré, Paul Rudd játéka pedig az esetek többségében kimerül abban, hogy bamba tekintettel hallgatja a többi szereplő tudományos okfejtéseit. És abból aztán van bőven, sokszor úgy éreztem, hogy Hank és Hope karaktere kizárólag azért vannak a filmben, hogy megmagyarázzák, mi miért történik. Scott sittes cimborái inkább fárasztóak, mint viccesek, a Walton Goggins által alakított maffiózó és a Scottra vadászó FBI-ügynök egy idő után önmaguk paródiájává válnak. Michelle Pfeiffer karaktere pedig messze nem szerepel eleget ahhoz, hogy kellően érdekessé váljon. Az aktuális főgonosz, Szellem se tud kellőképpen kibontakozni, belőle szerintem többet is ki lehetett volna hozni.
Azért vannak pozitívumai is A Hangya és a Darázsnak. Az akciójelenetek még mindig látványosak, a kicsinyítést-nagyítást kreatívan használja a film. A látvány többi elemét sem érheti panasz, különösen a kvantumvilágban játszódó jelenetek lettek igazán különlegesek. A soundtrack popszámai jól illenek a történet aktuális részeihez, ellenben a kifejezetten a filmhez írt aláfestő zenék olyan semmilyenek, felejthetőek.
Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy igazából csak a stáblista közbeni jelenetnek van igazi jelentősége a Marvel filmes univerzum szempontjából. De úgy istenigazából minden hibája ellenére nem igazán tudok haragudni erre a filmre. A funkcióját betölti, egy könnyed, humoros és szórakoztató szuperhősös akciófilm. Az már más kérdés, hogy mire fogunk emlékezni belőle, miután elhagytuk a mozit.
