A tavalyi évad végén egy baromi nagy vízválasztóhoz érkezett a Suits, mivel két fő szereplő is távozott a sorozatból. Meghan Markle, aki ugye dobbantott a brit királyi családba, simán pótolható lett volna. Nem mintha jelentéktelen lett volna a karaktere, pusztán soha nem rá épült a sorozat. A recept szerinti összetevők mindig is Patrick J. Adams, és Gabriel Macht párosából álltak. A nyolcadik évad tehát egy csonkított „buddy cop” sorozat lett volna, abban az esetben, ha a Suit nem megy már régebben át, némi szerkezeti átalakuláson. Az utóbbi évadokban ugyanis veszített a sármjából kicsit, és a szappan is jobban előtérbe került. A nyolcadik évad viszont egy totális soft-reboot ígéretével jött, még a főcímet is lecserélték, ami azért érthető volt, Mike karaktere ott libegett benne. De mit kaptunk?
Izgatott voltam, mert Aaron Korsh azt nyilatkozta, hogy többször is megnézte az első évad, első pár részét, hogy visszatérjen a gyökerekhez. Tudtam, ez nehéz lesz, mert eleve újra kell építeni a szereplők közti dinamika egy részét. A dolog nem lett volna annyira veszett ügy, elvégre is szerintem a Suits mindig is jó karakterekkel operált. A sorozat nyomban előtérbe is tolja – pótolandó a veszteségeket –, azokat a szereplőket, akik eddig csak bekacsintottak némelyik részben. A cég ugye Louis és Harvey vezetése alatt van, de mivel háromezerhuszadszorra is veszély fenyegette a fennmaradását, Harvey behozta Rachel apját, Robertet a vezetőségbe. Első gondolatom az volt, hogy tőlük kapjuk majd meg a hiányzó „haver” dinamikát, de ezt az állandóan felemlegetett „menjünk toljunk be egy hamburgert” szöveg nem igazán adta el. Nyilván egy ötvenes éveiben járó dörzsölt ügyvéd nem az a fajta pali, aki jó kémiával kecsegtetne Harvey mellett. Katrina is úgy néz ki többet fog mozogni a képernyőn, aki újra a cégnél van és az első részben meg is kapja a maga kis sztori szálát, ami nem lett egy agyonbonyolított dráma, de azért működött. A „kirúgjam az alkalmazottat, ne rúgjam ki, jó a módszerem de mégsem látom át a dolgokat” huzavona jó alapot szolgáltatott volna egy elmélyült karakter drámához, de egyrészt ez ritkán jött előtérbe az utolsó évadokban, másrészt be kell látni, soha nem is volt igazán erőssége a sorozatnak. Persze, voltak momentumok, mikor mélyebbre fúrtak a szereplők lelki világában, de ha nem lett nagyon szappanos és teátrális, akkor is éppen rezgett a léc. Oké, ez nem is az a fajta sorozat. Az, hogy Louis karaktere ezredszerre is ugyanazokat a baromságokat követi el, és a jellemhibáival görgetik tovább a konfliktust, viszont már sokkal jobban zavart. A karakter mindig is tudott seggfej lenni, de így a nyolcadik etap körül egy kis fejlődés ráférne.
Ami viszont még rosszabb volt, hogy ugyanezt húzták meg Harvey esetében is. Addig rendben lenne, hogy valami belső jellemhiba miatt lesz gubanc a szereplők életében, de az már óriási baj, hogy megint jön Donna, megint nyom egy szentbeszédet és ennyivel oldódik meg a dolog. Amúgy az egész epizód Donnáról szolt körülbelül, ami tök pozitív volt, annak ellenére, hogy érezhetően ő volt a ragasztó a történet és a többi karakter között, más dolga nem is volt. Az, hogy a pozíció váltásának mi volt az oka előzőleg, a fene se tudja, mert előző évadban kaptunk ugyan egy kis szálat, ami arról szólt, hogy hogyan küzd meg az előléptetésével, de abban az esetben, ha titkárnő maradt volna, ugyanúgy be tudná tölteni a jelenlegi szerepét. Persze a Harvey és közte húzódó szerelmi szál ugyanúgy a kukában landolt, már a hetedik évadban, annak se volt sok értelme hosszú távon. Mindenesetre Donna tette azt, amit mindig is, és az lett az eredménye, ami mindig is. Megoldja a problémákat, mert ő Donna és ez (ahogy mindig is), most is működött.
A hatalmas változás, ami idén beállt a sorozatban, azt az új szereplő Samantha hozta. Katherine Heigl érkezése a sorozatba, sokakban váltott ki ellenérzést, lévén azt mondják borzalmas színésznő. Erről nem igazán tudok nyilatkozni, mivel semmiben nem láttam, de ez lehetőséget adott, hogy tiszta lappal kezdjen nálam. Ezt viszont sikeresen össze is piszkította, de legyünk őszinték ezt nem teljesen az ő hibája. Samantha ugyanis semmivel se volt jobb a Justice League film fő gonoszától, csak ő nem CGI volt. Oké, néha tényleg úgy tűnt, mint valami számítógépes karakter, ez a Heigl lány valóban nem akkora színésznő. Mert egyébként a karakternek semmi más feladata nem volt, csak az, hogy megjelenjen, elhintse, hogy mekkora badass és ennyi. Annyira sablonos volt, mint egy űrlap a hivatalban. Én személy szerint úgy éreztem, hogy a nyitó epizód játék ideje többet markol, mint amennyi elfér a tenyerében. Túl sok karakter felé lett bontva az epizód, ezért mindenki szála baromi felületes is lett.
Persze most úgy tűnik lehúzom az epizódot, de azért ez nem volt annyira rossz, sőt…az utóbbi évadokhoz képest. Azt a sármot és lazaságot valóban megpróbálták visszacsempészni, ami az első évadot remekké tette, de érezhetően meg is kopott ennyi év alatt. Nem, a nyolcadik évad kicsit sem rosszabb, mint mondjuk a tavalyi volt. De azt kell mondjam, hogy aki ez miatt térne vissza a kaszából, hát, az ne tegye. Persze várjuk meg mi lesz az évad végére, majd akkor beszélünk újra.
