Mit kezdenek magukkal a férfiak, ha a magánéletük csődbe megy? Első ötletként gondolhatunk a következőkre: sörözés, meccsnézés, nőzés (persze ezek csak sztereotípiák, de hát mindennek van némi alapja). Egy biztos: a szinkronúszás nem a megszokott megoldás. Az angol humortól megszokhattuk már, hogy az abszurd és a valóságban elképzelhetetlen elemek kreálásában nincsenek határai – az viszont tényleg teljes abszurditás, hogy ez nem kitaláció. Pár éve ugyanis a valóságban gondolt egyet nyolc férfi (akik plusz poénként megjelennek a svéd válogatott színeiben, önmagukat alakítva), és az életükben uralkodó teljes káoszt a medencében, mint szinkronúszó csapat akarták ideiglenesen elfeledni, eleinte csupán heti egy órában, később viszont a nemhivatalos férfi szinkronúszó világbajnokságra készülve. Ez az ő történetük. Ami hihetetlen ugyan, de igaz.

Eric az unalmas irodista tankönyvszerű megtestesítője. Minden nap ugyanakkor kel, ugyanaddig dolgozik, ugyanakkor alszik el unalmában a munkahelyén, és ugyanakkor megy haza, hogy aztán másnap ugyanakkor keljen, ugyanaddig dolgozzon, stb. A felesége is már csak a megszokottság része az életében. Egyvalami jelent örömet Eric nagyon semmilyen szürke életében, ez pedig az úszás. A víz alá le tud merülni, ha a felesége vagy valaki a munkahelyéről hívja, és csak élvezi, hogy ebben a pár másodpercben nem létezik a külvilág számára. Egy ilyen alkalommal, a víz alatt meglátott hat férfit ücsörögni, mintha valamiféle bizarr látomás tárult volna elé.Eric élete ennek a bizonyos „látomásos” napnak estéjén darabokra hullik, és bánatában első lépésként beül sörözni az uszoda melletti kocsmába (ezen a ponton visszautalnék a cikk második mondatára), és le is issza magát a sárga földig. Mindezt végignézik a férfiak, akik a medence alján ücsörögtek aznap az uszodában, és Eric kétségbeesett lerészegedése után egyből tudják: újabb sorstársukra leltek. Másnap el is mondják Ericnek a tervüket: be akarják venni a szinkronúszó csapatukba, Eric azonban első körben hülyeségnek találja az ötletet (nem vetem meg érte), másnap mégis ott találja magát élete első férfi szinkronúszó edzésén.

A szinkronúszó csapatot az élet értelmetlensége ellen alapították az „őstagok”, és bár a saját maguk által létrehozott Férfi Szinkronúszó Alapszabályzat szerint nem vállalhatnak nyilvános fellépést (a teljes megszégyenülés elkerülése végett), most mégis úgy érzik, egy ekkora lehetőséget nem szalaszthatnak el. Megkérik hát az uszodában dolgozó fiatal szinkronúszónőt (Charlotte Riley), hogy segítsen nekik a felkészülésben, aki ugyan reménytelennek látja a helyzetet, de elfogadja a felkérést, és ellentmondást nem tűrő szigorral igyekszik a legtöbbet kihozni a csapatból – ami egy idő után már nem csupán a medencében nyújtott teljesítményükre terjed ki, hanem a magánéletükre is hatással lesz. A vízben való különböző formációk gyakorlása, a kemény edzések és a kaotikus magánéleti történések (így például az egyik, rendőrség által körözött csapattag elbújtatása és egy másik csapattag lassan bontakozó szerelme az edzőnő iránt) fokozatosan összekapcsolódnak, így az Alapszabályzatban való megállapodás, miszerint az edzésekre szigorúan tilos „bevinni” a magánéletet, lassacskán érvénytelenné válik.Az, hogy középkorú férfiakat látunk szinkronúszás-szerű tevékenységet végezni, már önmagában nagyon vicces, mégsem ez a film fő ereje, hanem hogy ez a nyolc férfi a maga módján egytől-egyig nagyon szerethető. Van köztük pocakos, kopaszodó, tolvaj, özvegy, néma, felszarvazott… a klasszikus értelemben vett tökéletesség tehát mindegyiküket messziről elkerüli, ám a szerencsétlenségeik, a gyengeségeik, az összetartásuk, civakodásaik, és főleg a humoruk nagyon emberivé teszi őket. A nézőkben a kellemes elmosolyodás, a harsány nevetés és a meghatódás könnyei váltogatják egymást, és minden csapattag életéből kapunk egy kis személyes kikacsintást. Mindezt egy nagyon emberi, önironikus, megható, de kicsit sem giccses, remek színészekkel megspékelt történetben, amit július 12-től mindenkinek nagyon ajánlott megnézni a mozikban.

Annak tudatában pedig, hogy mindez igaz történet (ami a film végén mintegy slusszpoénként hangzik el), még inkább jólesik nekünk ez a film: bizonyítékul szolgál ugyanis arra, hogy ilyen történetek, ilyen emberek nem csak a filmekben léteznek.