John Wick nevét a világában mindenki ismeri és hajdanán még féltek is Tőle. Hisz Ő volt az az ember, kinek gúnyneve a Rémkirály, profi a profik közt, kíméletlen vadász, aki a kitűzött célt bármi áron eléri. Lényegtelen, hogy mennyi emberéletbe kerül az akció. Természetesen sohasem hibázik. Most a saját élete a tét, a vadászból lett üldözött vadnak megoldást kell találnia, hogy a globális méreteket öltött hajtóvadászat elől megmeneküljön.

A 8. évadot nézve nem gondoltam volna, hogy most ilyen nehéz lesz írnom a Trónok harcáról. Hiszen bár rengeteg hibája volt a lezárásnak, mégis egy közel 10 éves utazást kaptunk a HBO-tól. Együtt örültünk a zsarnokok, és sírtunk a kedvenc karaktereink halála miatt. Hiszen miről, ha nem erről híresek George R. R. Martin regényei, minthogy a lehető legváratlanabb módon vetett véget a szereplői életének. Nézzük hát, mi történt a 8. évadban! A továbbiakban spoileresen folytatom, csak ennek tudatában kattints!

Ruha teszi az embert, tartja a mondás és ez a Der Hauptmann című filmre abszolút igaz. Willi Herold története a tökéletes példa arra, mivé változhat az ember akkor, ha teljhatalmat kap a kezébe, mindenféle kontroll nélkül.

A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború egyértelműen az utóbbi évek egyik legnagyobb dobása volt a szuperhősös filmek téren, aminek a gyomorba vágó befejezése sokáig velünk maradt. Egy ilyen óriási méretű siker után csak annyi volt a kérdés, hogy a Russo-testvérek hogyan lesznek képesek még ezt is felülmúlni a folytatásban, ami a Marvel filmes univerzum eddigi korszakát hivatott lezárni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.

A Csodapark lényegében egy mese a vidámságról –  vidámság nélkül. Az animáció színes-szagos képi világa és az eleve 3D-re tervezett látványvilág sem tudott kárpótolni a humor hiányáért és a karakterek semmilyenségéért.

Egy év kihagyás után visszatért mindenki kedvenc sorozata. Rengeteg találgatás, még több teória és 67 rész után elkezdődött a Trónok harca utolsó évada. Sokunkat pedig valószínűleg két kérdés foglalkoztat. Ki fog győztesként kikerülni a Mások ellen vívott csatából? És egyáltalán hogyan sikerül a készítőknek egy ilyen, grandiózus történettel rendelkező sorozatot lezárniuk? Sokat gondolkoztam azon, hogy megpróbáljak-e spoilerek nélkül írni, de akkor valószínűleg egy teljesen üres írást kapnátok. Így a továbbra csak az kattintson, aki már látta a 8. évad 1. epizódját, ugyanis a cikk spoilereket tartalmaz.

Ahogy egyre több és több szuperhősös film készül, várható volt, hogy idővel megjelennek az olyan darabok, amik az érettebb, felnőtt közönséget célozzák meg. A Logan és a Deadpool már megtették az első lépéseket a megfelelő irányba. Az új Hellboy képében pedig most született egy elrettentő példa is.

Ezidáig ad hoc szerkezetben működött a Négy sorozatajánló egy ülésben aposztrófot viselő blokkunk. Az első felvonásban rögtön ínyencfalatokkal nyitottunk, pl. Az ifjú pápával, vagy épp a Birmingham bandájával. Második cikkünk némileg szorosan egybetartozó karaktereket felmutató szériákat tárgyalt, ahogy anno a címben is utaltunk rá (társadalmi szempontból) különcöket tettünk a célkeresztbe, nem voltunk restek akár tíz évnél is „öregebb” audiovizuális „kielégüléseket” ajánlani (emiatt persze kaptunk is hideget, meg mele… nem: inkább csak hideget, de valljuk be, annyiból mindenképp jogosan, hogy az elmúlt néhány év sorozattermése nem indokolja a „múltban vájkálást”). Harmadik nekiülésre negatív olvasórekordot sikerült produkálnia az eddig három cikket magába foglaló folyamnak, pedig olyan megbízható egzotikumokkal rukkoltunk elő, mint pl. az Altered Carbon, vagy épp a szintén netflixes, német Dark – e kettőt most is csak pofátlanul sulykolnám aktuális olvasónk számára sportszerű jóindulattal.

Ígéretünkhöz – és ezúton hozzátok is – hűen tematikusan folytatjuk. Negyedik cikkünk a nyomozás / a detektív attitűd jegyében készült. Túlzás nélkül állíthatom, hogy mind az irodalomban, mind a filmes gépezetben – tematikusan és dramaturgiai szegmenseket is figyelembe véve – a legnépszerűbb, legelemibb recept a krimihez nyúlni. Ennek pofonegyszerű oka van, krimijelleg nélkül szinte lehetetlen narratívát előállítani, vagy épp lehetetlen nézőként narratívában elgondolni valamit; a nyomozás, ha akarjuk, ha nem, ha akarják, ha nem, intimitást tud kialakítani a nézővel, perverz módon folyton fenntartja annak kíváncsiságát, avagy megszilárdítja a viszonyt a nézett dolog és a néző között, hiszen nem elhanyagolható fókuszpontokkal szolgál: nyomokkal. Persze, ennek is lehetnek különféle válfajai. Vannak krimik, amik csak részelemként működnek és nem is céljuk bevonni a nyomozásba a befogadót (ilyen pl. pont a fent is említett Altered Carbon noir-szegmense), akadnak ugyanakkor olyan filmek/sorozatok (esetünkben nyilván utóbbi a releváns), amelyeknél a krimiszál annyira nyomközpontú, hogy mentális szinten is zajlik, vagy épp a történet végéhez érve nem feloldja a felvázolt problémát, hanem fokozza, újabb dimenziókat nyit számukra, és a nyomozás hirtelen „kiszakad” a cselekményből, és a befogadó valóságának részévé válik, azaz a befogadó szimpla passzív nézőből aktív detektívvé avanzsál (ide specifikusan nem is egy sorozat, hanem egy filmes adaptáció, a Viharsziget jó szemléltetőpéldának). És ha már feljebb a túlzás-nélküliséggel indítottunk: műfajtól függetlenül minden sorozatépítés legfőbb tulajdonsága a krimi – nem feltétlenül műfajként, de mentális eljárásként okvetlenül.

Az imént néhol már-már ünnepélyesen taglalt krimiségnek áldozva/tisztelegve negyedik szövegünk négy olyan sorozatot kínál, amik esetén a krimi erőteljes és határozott műfaji koncepcióként is megjelenik, kidomborodik tematikusan is.

A manapság igencsak egekbe szökő ingereknek hála, az emberek szeretik a lehető legmagasabbra tenni az elvárásaikat az élet minden területén. Nincs ez másként a videojátékok kapcsán sem, amelyek bár az elmúlt években rengeteg változáson estek át – némelyikük nem feltétlen a legjobb irányba -, az elvitathatatlan, hogy a játékipar talán még sosem volt ennyire sokszínű, mint manapság. De hiába a sokszínűség, na meg az szemkápráztató kínálat, ha közben olyan elvárásokat támasztunk egy-egy játék felé, amik már szinte emberfeletti és kvázi lehetetlen erőfeszítést igényelnének a fejlesztőktől?

Ha csak eszünkbe jut, hogy az álomgyár egy másik szeglete idén többek között a Dóra, a felfedező élőszereplős verziójával készül magát megmérettetni a blockbuster-versenyben, a Disney "old but gold" klasszikusainak feltámasztása nem is tűnik olyan ördögtől való gondolatnak. Ez a formula egyébként sem új keletű az egeres cég háza-tájékán, hisz próbálkoztak már korábban is a klasszikus meséik feltámasztásával, elég csak az 1996-os Glenn Close fémjelezte 101 kiskutyára gondolni, aminek anno még második része is készült. Ezt követően 2010-ben próbálkoztak újra, ekkor Tim Burton ragadta magához a gyeplőt, hogy levezényelje a saját Alice Csodaországban vízióját. 2014-től kezdődően pedig évente jönnek ki az újabb remakek, eddig olyan címekkel gazdagodtunk, mint a Hamupipőke, A dzsungel könyve, vagy A szépség és a szörnyeteg. Az idei évre a remake-láz a Marvel univerzumát is túlszárnyaló üzemi hőfokra kapcsolt, ugyanis nem kevesebb, mint négy filmmel készülnek elkápráztatni a moziközönséget.