Ruha teszi az embert, tartja a mondás és ez a Der Hauptmann című filmre abszolút igaz. Willi Herold története a tökéletes példa arra, mivé változhat az ember akkor, ha teljhatalmat kap a kezébe, mindenféle kontroll nélkül.
A II. világháború végén járunk. Willi Herold dezertál az egységéből és szó szerint az életéért fut üldözői elől. Menekülése közben viszont egy századosi egyenruhát talál. Az uniformist magára öltve azonnal megérzi a ranggal járó hatalom ízét, amivel kíméletlenül vissza is él. Az egyszerű, fiatal közlegényből meggyőződéses náci tiszt válik, aki azt hazudja magáról, hogy a Führer legfelsőbb utasítására cselekszik…
Megszokhattuk már hogy németek milyen kíméletlen érzékkel nyúlnak saját történelmükhöz, akár A bukásban, vagy A mások életében. Robert Schwenke hollywoodi tapasztalat szerzése után (pl. Red) úgy döntött hazatér Németországba és elmerül hazája sötét és komor történelmében.
A történet alapját egy megtörtént esemény szolgáltatta. Willi Herold igaz tömegmészárlást követett el századosi álruhájában és amikor a britek háborús bűnökért halálra ítélték még csak 21 esztendős volt. Válogatott halálbrigádja pedig meggyőződéssel követte minden parancsát, sőt közösen ürítik poharukat parancsnokukra és testőrgárdájára.
A Schindler listáját idéző fekete-fehér fényképezés már önmagában is rendkívül erőteljes hatást kelt. Nyoma sincs hollywoodi giccsnek, a látvány csupasz és nyomasztó. A főszereplő Max Hubacher rideg, de visszafogott alakítása igazi kíméletlen szörnyeteget fest elénk, aki megittasul az uniformis nyújtotta hatalomtól. Ugyanakkor végig ott lebeg valamiféle bizonytalanság, hisz sosem tudhatja, mikor bukik le. Ráadásul bajtársaiban sem bízhat maradéktalanul, hiszen ezekben a zavaros időkben mások is a hamis személyazonosságban keresnek védelmet.
A Der Hauptmann nem a folyamatos akcióparádéval szegezi maga elé nézőjét és nem is sokkol minket folyamatos Trónok harca-szerű vérfürdővel. Inkább hagyja, hogy a felgyülemlett feszültség a lehető legdrasztikusabb pillanatban öltsön testet. A vérengzést rideg távolságtartással ábrázolja az operatőr, aminek elidegenítő hatása fokozza a pszichopátiás érzetet. Ugyanakkor az amerikai filmekre jellemző gonosz náci sztereotípiát is okosan kerülik az alkotók. Herold nem egyszerű ördögfajzat, hanem az átlagemberben szunnyadó bestia, akit elsősorban a hatalom ejt rabjává és nem kizárólagosan az ideológia. Ugyanakkor az empátia teljes hiánya is megmutatkozik karakterén, hisz áldozatai elsősorban olyan szökevények és dezertőrök, mint amilyen ő maga is.
A legütősebb elem viszont egyértelműen a stáblistánál jelenik meg. Mintha az egész rettenetet egy groteszk kabaré teljesítené ki. Igazi posztmodern megoldás, mely után a néző alaposan elgondolkodhat az őt körülvevő világi folyamatokról. Vajon Willi Herold és halálbrigádja örökre eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, vagy örökösei továbbélnek?
A Der Hauptmann nem lesz mindenki kedvenc II. világháborús filmje, de aki bírja a lassabb és nyomasztó tempót, annak megrázó mementót szolgáltat arról, mivé képes válni az emberi lény a hatalom mámorának bűzétől.
