John Wick nevét a világában mindenki ismeri és hajdanán még féltek is Tőle. Hisz Ő volt az az ember, kinek gúnyneve a Rémkirály, profi a profik közt, kíméletlen vadász, aki a kitűzött célt bármi áron eléri. Lényegtelen, hogy mennyi emberéletbe kerül az akció. Természetesen sohasem hibázik. Most a saját élete a tét, a vadászból lett üldözött vadnak megoldást kell találnia, hogy a globális méreteket öltött hajtóvadászat elől megmeneküljön.
Csupán fél óra a differencia a 2. felvonás vége és a Parabellum kezdete között. A történet közvetlen ott folytatódik, ahol az előző film abbamaradt. John egy órát kapott, hogy a világszerte meghirdetett hajtóvadászat érvénybe lépése előtt egérutat találjon magának és élve kikerüljön az egyre csak szűkülő csapdából. Saját világa szabályai elől menekül keresve a megoldást, hogy milyen módon tudná megtalálni a saját békéjét. A segítőtársak csoportja nagyon kicsi, az ellenség száma ezzel szemben óriási méreteket öltött. „Si vic pacem, para bellum!”
Nem árt tisztázni még így az elején, hogy mi az, amit az első két film során megtudtunk. Az első filmben John Wick (noha nem önszántából) rossz embereknél húzza ki a gyufát, akik erre ellopják szeretett kocsiját és hidegvérrel végzenek a kiskutyájával, elhunyt felesége utolsó búcsúajándékával, aki számára a magány leküzdését jelentette. Pont ez a két dolog az, ami segítette egy kicsit Johnt kilábalni a befelé fordulós, sötét és színtelen világból. A merénylők még csak nem is sejtik, hogy Ők azok, akik végérvényesen kiborították a skatulyát, és egy olyan szörnynek törték el a láncait, akik képtelenség megállítani. Számomra az első filmben nagyon tetszett az, ahogyan a karaktert felépítik. Kezdetben nem tudunk róla igazából semmit, ám a történtek után láthatjuk, hogy a nevét mindenki ismeri, sőt mi több félnek is Tőle. Egy igazi Rémkirály, aki sorozatgyártásban állítja elő a hullákat. A John Wick-ben megismerhettünk egy, a mi világunkkal párhuzamosan működő másik „univerzumot”, sajátos törvényekkel, fizetőeszközzel, kemény szabályokkal és hierarchikus berendezkedéssel, melynek John maga is oszlopos tagja volt, amíg meg nem találta a szerelmet felesége személyében, akiért feladta korábbi életét.
Tekintve, hogy az első filmben nem varródtak el a szálak teljesen 2017-ben, 3 év múltán megjelent a 2. felvonás, ahol az első rész vége és a második rész kezdeti képsorai között ugyancsak kevés időbeli múlt el, körülbelül olyan egy hét. Ennyi idő kellett Johnnak, hogy visszatérjen és visszaszerezze jogos tulajdonát. Mikor már azt hinnénk, hogy minden adósságát törlesztette, hirtelen megjelenik egy régi ismerős, akinek tartozik főhősünk, és ahogy ez ebben a világban lenni szokott, a szigorú szabályok kötelezik a Rémkirályt, hogy ismét fegyvert ragadjon és visszatérjen ahhoz, amihez a legjobban ért. A 2. felvonás épített az elődje által konstruált narratívára, és ugyanolyan laza stílusú, szarkasztikus humorral tálalja elénk az eseményeket, ahogy azt már a John Wick filmektől megszoktuk. Kissé pofátlanul ugyan, de elég jól mutatva görbe tükröt a féktelen akciófilmeknek. Mi a helyzet azonban a Parabellummal?
Ahogy nézzük a filmet, egyből leesik, hogy ez egy hamisítatlan John Wick film. Ahogy elődei is, úgy a 3. rész is hozza azt a hangulatot, amiért voltaképp megszerethettük ezeket az alkotásokat. Lehet, hogy egyeseknek már az első film is sok volt, azonban nekem nyújtott egy olyan fajta szórakozást, amitől az egész filmet egy kicsit különlegesnek, egy kicsit másnak éreztem a kortárs akciófilmeknél. Jó hír, hogy az idén megjelent folytatás is igyekszik arra építeni, amire elődjei is próbáltak. Ismét rengeteg izgalmas harcjelenetet láthatunk, amelyek nagyon látványosak, az alattuk megszólaló zenék is csak emelik a hangulatot. John karaktere azért volt egyszerre ijesztő és vicces is, mert nem lehetett tudni, éppen mit használ majd fel arra, hogy ellenfelével végezzen. Hősünk ezúttal sem válogat az eszközökben és módszerekben, lényegében mindegy, hogy az ellenfél mitől hal meg. Az eredmény a fontos.
Ezeket a lehetőségeket most is remekül kihasználja a film, és maga a szereplőválogatás is megállja a helyét. Keanu Reeves már az első két filmben is fnatasztikusan jól hozta a karakterét, és ez most sincs másképp, noha be kell valljuk maga a forgatókönyv sem nyújt sok lehetőséget arra, hogy elmélyítse a szerepet. Ezzel szemben mindent megtesz azért, hogy a nézők John Wicket lássák viszont a vásznon. Halle Berry és Jerome Flynn számára ugyan kevesebb szerep jutott és hozzátenném, hogy a jelenlétük és a hozzájuk kapcsolódó szálak sem erősítik meg a pozíciójukat a filmen belül, így szerintem a funkciójukat sem képesek teljes egészében betölteni. Laurence Fishburne pedig úgy jó, ahogy van, szerintem minden pillanat aranyat ér, amikor szerepelni látjuk.
Ám, ami miatt igencsak félrehord ez a Parabellum az az, hogy mi nézők nem kaptuk meg azt, amit ténylegesen akartunk. Személy szerint igen nagy várakozással ültem neki, mert kíváncsi voltam, hova is jut el a történetszál, mi lesz a katarzis. Vártam valami igen ütős és eget rengető csavart, amitől majd az államat a padlóról kell valahogyan összekaparnom. Ezzel szemben a Parabellum igencsak cserbenhagyott. Az elején még izgalommal kísérhetjük végig, hogy mi fog történni, mi a következő mozdulat és ez az állapot tart talán fél vagy háromnegyed órán át. Nem kifejezetten tudtunk meg a Johnt körülvevő hálózatról sokkal többet, amit pedig mégis, az úgy sem annyira nagy horderejű. Wick csak menekül, verekszik, lövöldözik körülbelül két órán át és ez a szekvencia ismétli magát egész végig. Elvonatkoztatva a pazar látványtól ez már annyira sok, hogy a film elfelejti a végére, hogy hova akart kilyukadni. A vége felé már támasztottam a fejem, mert annyira lefárasztott ez a túltolt harcolás, hogy majdnem bealudtam. Ha egy filmművészeti alkotás vége felé már olyan kérdések merülnek fel az emberben, hogy „mikor lesz már vége, mikor fejezi már be?” az már sajnos régen rossz.
Leszögezhetjük, hogy a film a végéhez közeledve túl sok, túl kiszámítható, túlontúl érdektelen jelenetekkel van tele. Hab a tortán, hogy a 3. felvonás több mint 2 órás játékidejét aligha használja ki a narratíva arra, hogy bemutasson valami lényegeset, valami érdekeset és újat. Itt-ott próbálkozik, de hihetetlenül nincs súlya az ott lezajlódó cselekménynek. Ha két szóval kellene leírnom, akkor az lenne a megfelelő kifejezés, hogy borzasztóan unalmas. Olyan hatalmas hiányosságokkal küzd, ami számomra rontotta az élményt. Miért nem engedi a nézőt egy kicsit jobban elmerülni a John Wick univerzumban? Mire fel ez az őrült tempó? Az előző filmek legalább néha hagytak egy kis szusszanásnyi időt, hogy felfogjuk, hogy mi történik. Na meg persze hol a letisztulás, a megnyugvás, a konklúzió? Nem titok, de a film annyira nyitva hagyja ezúttal is magát, amire már égvilágon semmi szükség nincs. És még van sok-sok kérdés, amit nem lehet sajnos úgy feltenni, hogy közben meg nem ráznánk a spoiler-fát. Szerintem mindenkinek leesik majd, ha majd megnézi a 3. részt, feltéve ha látta az előző kettőt, mert a folytatás igényli a story ismeretét.
Minden összevetve a John Wick: 3. felvonás – Parabellum hamisítatlanul hajaz elődeire, mert ahogy nézzük a filmet egyből lejön, hogy milyen filmet látunk. Sajnálatos, hogy ennél több nem is akar lenni. Cserbenhagyja azt a nézőt, aki új dolgokat akar megismerni a történetről, a karakterről, a végső konklúzióról. Megint látunk egy hullahegyektől alig látszódó történetszálat, amely az érdeklődést még a film feléig sem képes fenntartani. Ráadásul a vége felé már annyira sok, hogy térden állva könyörgünk, hogy ugyan, legyen már vége ennek az egésznek! Abban biztosak lehetünk, hogy sajnos nem lesz egyhamar, ugyanis 2021-ben érkezik a folytatás
