Szinte mindenki tisztában van ma már azzal, miként lett a Half-life sorozat a világ egyik legismertebb és leginnovatívabb játékszériája. Az első és a második rész grafikája, a környezet mentén való történetmesélése, a fizikája, egyes játékmechanikai elemei és a karakterei mind korszakalkotónak számítottak a maguk korában, és megalapozták az FPS zsáner jövőjét. Azonban milyen úton jutott el a Half-life idáig, és hogyan alakult volna másképp a sorsa?

Joseph Heller szatirikus, második világháborús regényét méltán nevezik adaptálhatatlannak. A nem lineáris történetvezetés, a rengeteg komplikált karakter és a kemény, magvas mondanivaló a legtöbb filmkészítőt visszarettentette attól, hogy a 22-es csapdáját megpróbálja vászonra vinni. A 2019-es minisorozat tehát megkísérli a lehetetlent, de sikerrel jár-e?

A Laika animációs stúdió 2005-ös megalakulása és filmjeik rendkívül frissnek hatottak a szinte kizárólag gyáróriások által készített animációs közönségfilmek körében. Az emberek szívesen láttak sötét, barátságtalan környezetben játszódó, ám mégis erőteljes és mély gondolatokat megfogalmazó családi filmeket, amik vizuális világukkal szinte szirtként tűntek ki a folyamatosan egymást másoló közönséges rajzfilmek tömegéből. A bevételeik kezdetben ezt erőteljesen szemléltették is, ám mára eljutott a stúdió odáig, hogy a legutóbbi alkotásuk, A hiányzó Láncszem a film költségének negyedét sem tudta behozni már. De hogy jutott el idáig az a szikra, ami képes lett volna akár forradalmasítani is az animációs filmipart?

A nyolc évvel ezelőtti oslói és utoyai vérengzésnek mára már minden részlete tökéletesen ismert: egy 32 éves norvég szélsőséges nacionalista férfi, Anders Behring Breivik bombamerényletet követett el Oslo kormányzati negyedében, majd két órával később Utoya szigetén rendőrnek öltözve nyitott tüzet a Norvég Munkáspárt tizenéves nyári táborozóira. A két merényletben 8, illetve 69 ember lelte halálát. 

Lassan beleununk abba, hogy mindenhonnan csak a zombik, az emberevő élőhalottak bukkannak fel, akik mindenáron az agyunkat (vagy legalábbis a figyelmünket) akarják felfalni. Mára a farkasemberek, a vámpírok és az egyéb szörnyetegek háttérbe lettek szorítva, tekintve, hogy a zombikkal a fogyasztói társadalom sokkal jobban tud azonosulni, hiszen mi magunk is szerves cseppjei vagyunk ennek a megállíthatatlan folyónak. Szerencsére a japán animék nem hagyják a többi lényt sem egy mederben kiszáradni, és mindig egy kis újítással, pár dolog elvételével és hozzáadásával igyekeznek felszolgálni a fogyasztók számára ezeket a majdnem elfeledett kreatúrákat. A vámpír kultusz mai napig nagy jelentőségű Japánban, azon belül is a mangák és animék világában.

Hamlet, Bambi, Az oroszlánkirály. Mind egy száműzött trónörökös sorsát és visszatérését mutatja be, de a legnagyobb sikert talán mégis a legutóbbi remekmű futotta be, legalábbis az ifjúság és a gyerekek körében. A Disney pedig úgy gondolta, hogy ideje leporolni a szavannák királydrámáját és a legmodernebb technológiával új lelket öntött Az oroszlánkirályba. De milyen lelket?

Guillaume Canet nyolc évvel az Apró kis hazugságok után újra „elővette” a már ismert baráti társaságot (aminek tagja többek között Marion Cotillard és Francois Cluzet), hogy bemutassa: az egyes életekkel járó bonyodalmak nem szűntek meg, viszont átalakultak.

A Kiskedvencek titkos élete második része igazi „nagyágyú” az alkotókat tekintve: az írója Brian Lynch (Minyonok), a rendezője Chris Renaud (Gru-filmek), producere pedig az Illumination alapítója, Chris Meledandri. Vajon azt kaptuk, amit egy ilyen nívós stáblistától elvárunk?

Több mint másfél év szünet után visszatért a Netflix egyik legnépszerűbb sorozata, a Stranger Things. Mindenki kíváncsi volt rá, hogy a Duffer testvérek milyen irányba viszik tovább a hawkinsi srácok történetét, de a legfontosabb kérdés mégis az volt, hogy mi újat tud mutatni sorozat harmadik évada a 80-as évek nosztalgiáján kívül. Spoilermentes kritikánkból kiderül.

Ugyan a Bosszúállók: Végjátékkal lezárult egy hatalmas fejezet az MCU történetében, de a 3. fázist Peter Parker legújabb kalandjával zárták le a fejesek. A legfontosabb kérdés, hogy van-e élet a Végjáték után, vagy csúnyán elhasal-e a film. A válasz pedig az, hogy van.