A Mandalorian elkészültét teljesen érthetően rengeteg szem figyelte, hisz ez az első alkalom, hogy egy nagyobb költségvetésű, élőszereplős sorozatot kaptunk a Star Wars világából. Nem mellesleg érdekes a koncepciója is, továbbá telerakták fantasztikus színészekkel, és a trailer alapján mintha sikerült volna megfognia a Star Wars zamatát is. Mégis mi sülhet el rosszul ezek után?
Stanley Kubrick 1980-as Ragyogása mai napig a horror műfaj egyik nagy klasszikusának számít. Stephen King nem kimondottan szerette a művéből készült adaptációt, ennek ellenére több mint harminc év alatt igazi kultuszfilmmé vált. Senki nem is gondolta, hogy valaha folytatni fogják a Torrance család történetét, de szerencsére ez az elgondolás meg lett cáfolva.
A címben írhattam volna migrációt és klímaváltozást is, de azt túlságosan hatásvadásznak véltem. Viszont tagadhatatlan, hogy a Philip Pullman könyvéből készült sorozatadaptáció ezeket a témákat is érinti. A HBO-nak pedig nagyon szüksége volt már egy vérbeli fantasyra, ugyanis a Trónok harca lezárása (annak ellenére, hogy pocsékul sikerült) után, hatalmas űr maradt a rajongókban. A különféle állatokkal, úgynevezett daimónokkal és párhuzamos világokkal foglalkozó sorozat pedig nagyon arra törekedik, hogy belopja magát a sorozatfanok szívébe.
Szeptember 20-án megkaptuk a Disenchantment második évadát. Az első egy elég nagy cliffhangerrel végződött, így kíváncsian vártuk, mi lesz a folytatás. Az első évad fogadtatása elég vegyes volt, viszont úgy tűnt az évad végére egyre csak erősebb lett. Nézzük, hogyan sikerült a folytatás, enyhe spoilerekkel!
A halottak napja, mindenszentek vagy ízlés szerint halloween környékén sok filmrajongónak eszébe juthat, hogy igazán időszerű lenne este pár horrorfilm megnézésével borzolni idegeinket. Ehhez próbál egy kis segítséget nyújtani a kritizátor csapata. Az alábbi cikkben összegyűjtöttük, a rémisztő műfaj mely tagjait ajánljuk nektek a legjobb szívvel, különböző kategóriákban.
Mivel október kilencedikén hazánkban is elstartol a Boku no Hero Academia avagy magyar nevén a Hősakadémia a Viasat6 jóvoltából és tizenkettedikén japánban pedig a negyedik évad is megkezdődik, úgy gondoltam kínálok egy kis ízelítőt mit is várhat az aki még nem ismerte Deku kalandjait.
Bodzsár Márk az Isteni műszak után is az abszurdhoz nyúlt. Mégis kinek jut eszébe a Kádár-korszakba vámpírtörténetet helyezni? Akármilyen indíttatásból született is az ötlet, minket megvettek.
Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) a kubai forradalom után Magyarországra látogat, egyenesen bele a ’nagyon ’70-es évekbe’ (a díszlettől kezdve a Skála áruházon át a Hüsi üdítőig minden nagyon… korhű), hogy megnyissa a véradó mozgalmat. Azonban annak dacára, hogy – a fogadóbizottság nagy részéhez hasonlóan – javában deresedő öregúrnak kéne lennie, nagyjából negyvennek néz ki. És nem épp úgy viselkedik, mint egy vérbeli elvtárs.
Magyar Máriára, avagy Madárkára (Walters Lili) hárul a feladat, hogy a gyanús alak kísérőjeként a bizalmába férkőzzön. Őket pedig Kun elvtárs (Nagy Ervin) követi – a tervek szerint csöndes titokban, ami azonban nem mindig jön össze -, és a háttérben próbálja összerakni a kósza bizonyítékok alapján, hogy ki is lehet Fábián elvtárs valójában. Hogy miért csak éjjel mutatkozik, és miért iszik kizárólag hüsis üvegből anélkül, hogy bármit is enne. Vagy hogy miért fogy el több liter vér a Vöröskereszt féltve őrzött tartályaiból. És egyáltalán: van-e a különálló nyomoknak köze egymáshoz? A küldetést tovább bonyolítja, hogy Madárka és Kun elvtárs élettársak, és hogy Fábián elvtárs titokzatosságának egyetlen nő sem – így Madárka sem – tud ellenállni.
A jó ötlet fontos ugyan, de közel sem minden – Bodzsár Márk filmjét a mindvégig jelenlevő fekete humor, a kifogástalan szereplőgárda és a rejtett utalások (mint például az édes-keserű kikacsintások, poénok korrajz gyanánt) teszik igazán egyedivé, így a groteszk alapsztori a gyakorlatban is kiválóan helytáll. A Drakulics elvtárs elsődleges célja kétségtelenül a nevettetés (és gyakran a megbotránkoztatás, de azért még befogadható mértékkel), azonban ha egy történet a gulyáskommunizmus időszakában játszódik, az sosem véletlen.
Egy magyar néző számára már épp eléggé abszurd az, ha egy vámpírtörténetet ebbe az időszakba helyeznek – míg egy külföldi néző számára plusz jelentéssel nem feltétlenül járna ez a kombináció. Gondoljunk csak az amerikaiakra, akik kis túlzással már bármilyen sztorit képesek vámpír/zombi/vérfarkas történetté alakítani, akár remake formájában is (lásd például: Büszkeség és balítélet és a zombik. Mondja meg valaki: miért?!). A magyar nézők saját házuk tájékáról viszont nem voltak hozzászokva az ilyen egyvelegekhez, ahhoz pláne nem, hogy abból valami különlegesen jó is ki tud sülni. De ha már így alakult: van-e mondanivaló szempontjából is valami plusz abban, hogy ez egy vámpírfilm?
Nem szeretnék mély elemzésekbe bocsátkozni, viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem csupán valami öncélú, nézőbecsalógató fogás. Önmagában az, hogy a vámpír egy nem teljesen emberi, idegen lény, párhuzamba állítható azzal, hogy kilóg az emberek, azaz a „hű elvtársak” sorából; kiábrándult, más eszmékben hívő=rossz, veszélyes. És akárcsak a Made in Hungáriában, itt is jócskán kapunk abból, ahogyan a „bűnös nyugati” eszmék (és termékek) betörnek országunkba – erre egy egészen konkrét hasonlatot is látunk, mikor Fábián elvtárs a vérvörös Mustangjával, a rockot max hangerőre tekerve berobban a pajtába a nótázó magyarok közé, akiknek a muzsikája így teljesen elhal, és helyét kizárólag az amerikai kocsiból kizúduló zene veszi át.
Mindeközben pedig azt is látjuk, hogy a hű elvtársnők hogyan csábulnak el Fábián elvtárs vonzerejétől – ami csak tovább erősödik annak ellenére (vagy sokkal inkább azáltal), hogy behoz egy kis vérfrissítést mindabból, aminek Magyarországra „nem szabadna” bejutnia. Így válik a rendszer ellensége tiltott gyümölcs formájában sokak számára vonzóvá. Véleményét pedig nem is rejti véka alá – akkor sem, amikor Madárkának felteszi a kérdést: „Velem jössz, vagy maradsz Kádár-kúrva?”
A Drakulics elvtárs tehát mindenképpen egy üdítő színfolt a magyar filmpalettán. Nevettet, mégis elgondolkodtat, ráadásul olyan csomagolásban teszi ezt, ahogyan előtte még senki. Elvégre, teszem fel újra a kérdést, mégis kinek jutna ilyen eszébe? A film talán legnagyobb erőssége az a jónéhány ügyesen elhelyezett kiszólás, amelyeken jókat nevetünk, de érezzük, hogy van azért itt háttértartalom bőven. Ilyen például Kun elvtárs kifakadása, amelyet akár az egész Kádár-korszakra is nyugodtan vonatkoztathatunk: „Jó dolog a bizalom, de már tele van vele a f*szom.”
A James Cameron által útjára indított Terminator franchisenál kevés hányatottabb sorsú filmsorozat létezik Hollywoodban. Elvégre a Terminator 2 – Az ítéletnapja után készült folytatások, a botrányosan sikerült Genisyst leszámítva, bár a maguk nemében hellyel közzel valamennyire megállták a helyüket, valahogy egyikük sem tudta megugrani a Cameron által lefektetett minőséget. Persze hogyan is tudták volna, hiszen az elkészülésük mögött elsősorban nem kreatív szempontok, hanem a rengeteg amerikai dollár reménye lebegett az alkotók szeme előtt. Így pedig szinte esély sem volt arra, hogy a végeredmények akárcsak megközelíthessék a legendás T2-őt.
Céline Sciamma a Csajkor után folytatta a női kapcsolatok boncolgatását, ezúttal azonban a 18. század Franciaországába helyezve azt. Íme a film, amelyet az IndieWire az évtized legjobb filmjének kiáltott ki, amely sorra nyeri a fesztiváldíjakat - köztük Cannes-ban is - , és amelyet már előre a következő külföldi filmnek járó Oscar győztesének tartanak (azért mi csak szurkoljunk az Akik maradtaknak!). Mit tudhat a Porté a lángoló fiatal lányról?
