Graham Moore neve a 2014-es Kódjátszma című filmnél bukkan fel forgatókönyv íróként, ami jó pár díjat be is zsebelt. Persze Moore nem itt kezdte a karrierjét, hanem például a 10 dolog, amit utálok benned című sorozat írói gárdájában. Bárhogy is nézem, igen kevés az írói kreditje a forgatókönyvek terén. Az író a regények terén se egy termékeny író, az Éjszaka fényén kívül egy másik könyve jelent meg (itthon csupán csak a címben tárgyalt), a The Sherlockian. Na, de lehetünk-e előítéletesek egy két könyves szerzővel? Nem. Már csak azért sem, mert vajon hány olyan első könyvest láttunk, aki akkorát robbant, mint a bomba? Moore első könyve pedig már a megjelenésekor hatalmasat robbant a bestseller listákon, melyről a második sem akart lemaradni.

Amihez kétség sem fér, hogy a kiadás eszméletlen szép lett. Kemény borítás, hangulatos borítókép, és finoman díszített beltartalom. Az szerintem mindent elárul, hogy hosszú percekig bámultam a könyv elején lévő térképet, mielőtt olvasni kezdtem volna a regényt. A sztori 1888-ban jár, ahol is egy Paul Cravath nevű ifjonc ügyvédet követünk nyomon, aki éppen csak kikerült az egyetemről, és olyan ügyet kap melyről álmában sem gondolná, hogy meddig és milyen mélyen kell benne lennie, és hogy egyáltalán megnyerheti-e. 

A kezdő ügyvédet George Westinghouse fogadja fel, aki kőkemény jogi háborúban áll Thomas Edisonnal, hogy ki találta fel valójában az izzót. Ő vagy Edison. Az, amit a történelem csak a Nagy áramháborúként ismer, igen gyorsan Paul Cravath rémálma lesz, amint rájön, hogy két olyan óriás csatázik egymással, akik könnyedén magával ránthatják nem csak Paul cégét, de magát az ügyvédet is.

A szerző nem veszi félvállról a megtörtént eseményeket, a regény egy-két kivételtől eltekintve, akkurátusan követi azt, ami valóban lezajlott ebben a csatában. Maga a főszereplő, is létező személy volt, de hogy kétség ne maradjon senkiben, Moore a könyv végén kifejti, hogy melyik eseményeket változtatta meg, és melyiket nem. Az pedig bámulatos, mennyi kutatómunka lehet egy ilyen sztoriban. A tökéletes irodalmi leírások, és pontos tények egyvelege úgy repíti az olvasót az 1800-as évekbe, hogy szinte érezni New York utcáinak illatát, hallani a tömeg zaját a Wall Street-en. Szokták mondani, hogy a történelem sokkal erősebb sztorit ír, mint a fikció, és ez Az éjszaka fényére hatványozottan igaz.

Ha bárki azt gondolná, hogy pusztán azért, mert megtörtént eseményekre épít a történet, nem lehet izgalmas, nagyot téved. A regény rövid fejezetekre van osztva, aminek a végén mindig egy olyan esemény van, ami a legjobb sorozatokat megszégyenítő cliffhangerrel zárul. Ez azért van így, hogy az olvasó véletlen se tudja lerakni a könyvet, hanem tovább kelljen lapoznia. A karakterekről nem is beszélve. Elég csak az áramháború egyik legfontosabb szereplőjét, Teslát tekinteni, akinél furcsább, titokzatosabb személy aligha létezik a történelemben.

Egyébként a témáját tekintve azt hittem, rengeteg olyan unalmas és hosszú tudományos leírást kapok majd, amire alapvetően számít az ember, ha egy tudósokról és találmányokról szóló regényt olvas, de Graham Moore frappánsan oldja meg ezt is. Ahogy Paul-nak magyarázzák a nagyágyúk az árammal kapcsolatos alapvetéseket, úgy magyarázza Moore nekünk is meg, azt amit meg kell értenünk a sztorihoz. Ha már tudósok, süt a könyvből a szerző csodálata a tudomány és a feltalálók iránt. Ezt jól példázzák az idézetek, amelyek minden fejezet elején megtalálhatóak.

De maga a regény szövege is olyan, hogy egy bátrabb érzésű olvasó gondolkodás nélkül tud oldalanként kiemelni egy mondatot, mely idézhető lesz később. Csodálatra méltó az is, hogy Moore főszereplője egy olyan világban kalandozik, ahol a tudomány rideg logikája küzd a jog útvesztőivel, a sztori mégis tele van élettel és sokszor érzelemmel is. Az éjszaka fénye egy nagyon izgalmas, rettentően jól megírt regény lett. Pont az a fajta, amire nem csak kellemesen emlékszik vissza az ember, hanem egy idő után újra előveszi elolvasni.