Amikor a kezembe veszek egy könyvet, mindig elolvasom az előszót és/vagy utószót, sőt, még a köszönetnyilvánításokat is. Sokan ezeket feleslegesnek tartják, hiszen nem tartozik a regény cselekményéhez, mégis érdemes elolvasni, ugyanis sok információhoz juthatunk a történettel kapcsolatban. Ebben a konkrét esetben például arról, hogy Orson Scott Card már a Fajirtásban befejezhette volna a regénysorozatot, de mivel előre eladta a történetet, így két részre bontotta a regényt, aminek köszönhetően megszületett ez a könyv is. Pedig mennyivel jobban jártunk volna, ha csak trilógia lett volna!
Az előző részben sok nyitott kérdést sikerült lezárni, azonban még mindig közeledett Lusitania felé a flotta, melynek fedélzetén ott a Kis Doktor. Jane lekapcsolása is a közeljövőben vált esedékessé, így éjjel-nappal folyt a munka a lusitaniai lakosok kitelepítésén. Jane-nek köszönhetően lehetőség nyílt a fénynél gyorsabb utazásra, csak éppen az első kísérletkor nem várt esemény következett be. Ender tudatalattijából megalkotta a testvérei fiatalkori énjeit, így amikor kiszálltak az "űrhajóból", a férfi mellett ott állt a fiatal Peter és az ifjú Valentine. Az egyetlen probléma csak az volt ezzel, hogy így három test rendelkezett egyetlen aiuával (lélekkel), ami sokáig nem tartható fenn.
A regény eleje még érdekesnek mondható, ugyanis a három testnek köszönhetően, főhősünk egyszerre három problémával is tud foglalkozni. Peter és Vang-mu (akit az Ösvény világáról ismerhetünk) nekilát, hogy meggyőzze a Csillagközi Kongresszust, hogy állítsa meg a flottát és ne pusztítsa el Lusitaniát. Azonban a két fiatal nem állhat a kongresszus elé csak úgy, előtte meg kell találniuk azt a személyt, aki nagy befolyással bír a képviselőkre, és őt kell meggyőzniük arról, hogy a Kis Doktor bevetése végzetes és felesleges lenne. Ez valamelyest társadalomkritikai tartalommal is bír, hiszen a megválasztott képviselők többsége (nagy része) valójában nem más, mint a tőkemonopóliumok szavazógépe. A párosnak viszont nem egy magáncég fejét kell meggyőznie, hanem egy filozófust.
Közben Valentine és Miro újabb és újabb lakható bolygókat keres, ahová átmenekíthetik Lusitania lakosságát. Minden ilyen bolygóra visznek embereket, malackákat és hangyokat is. A kutatás már rutinná válik, és már több mint elegendő bolygó van, amire átmenekíthetik a három faj egyedeit, tehát a felfedezőutak valami más célt szolgálnak... amire csak lassan jön rá a két felfedező.
A történet lehetett volna izgalmas és érdekes is, sőt, voltak is ilyen részek a regényben. Nagyjából az eleje és a vége, de a negyedénél aztán valami elromlott, Card kiürült, és nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Újabb családregénybe már nem vághatott bele, hiszen ezt már elsütötte A Holtak szószólójában, a filozofikus gondolatok pedig kifejtésre kerültek a Fajirtásban. Mi maradt hát neki? Amiről az egész sorozat szól: az élet értéke.
Jane lekapcsolása már a küszöbön állt, és el kellett dönteni, hogy miképpen próbálják megmenteni az ansible hálózat szellemét. Felmerült egy elmélet, miszerint Ender az egyik aiu nélküli testet átengedhetné a nő számára, de ez nem egyedül az ő döntése lenne, hiszen Peter és Valentine is rendelkezik bizonyos fokú önrendelkezéssel és tudattal, még ha aiuval nem is. Bár az életük Endertől függ, hiszen ha nem szentel nekik elég figyelmet, elkezdenek szétesni és elporladni, mint tette azt Miro régi, bénult teste.
Az élet a legértékesebb az univerzumban, mégis Cardnak sikerült egy olyan brazil-szappanopera-szerűséget létrehoznia, amivel kb. 150 oldalon keresztül halálra untatta az olvasóit. Szinte semmi másról nem volt szó a könyv egyharmadában, mint a három test nyavalygásáról. Az egész egy ellentmondásokkal átszőtt szellemi cicaharchoz hasonlított. Bármelyikük kész lett volna feláldozni az életét azért, hogy egy fajt megmentsen, de amikor Jane-ről volt szó, aki egy személyben képviselt egy fajt, akkor egyik test sem volt hajlandó lemondani az "én"-jéről, és inkább választotta volna az értelmetlen elporladást, minthogy átengedje porhüvelyét. Arról nem is beszélve, hogy a három test egyetlen aiuhoz tartozott, tehát kettőnek a sorsa meg volt pecsételve, Jane halálával pedig véget ért volna a fénysebességnél gyorsabb utazás is. A kérdés mindaddig nyitott maradt, míg el nem érkezett az ansible hálózat lekapcsolásának ideje.
Érződött az egész regényen, hogy Card valami nagyszabású lezárást szeretne a sorozatnak, miközben nyitva hagy egy kiskaput a folytatás számára. A szikra azonban ami átragyogta a Fajirtást, itt kihunyt. A történet ellaposodott, és a nyitva maradt kiskapu sem tudta megmozgatni a fantáziámat. A végéről már ne is beszéljünk! Nem tudom, hogy mi történt Carddal, de olyan sablonokkal kezdett el dolgozni, ami egy lányregénybe még beleférne, de egy sci-fibe nem. Ráadásul a lezárásban akadtak logikai hibák is, amik végképp kiábrándítottak egy lehetséges folytatásból, de az i-re a pontot az utolsó fejezet tette fel, ami gyakorlatilag egy romantikus regény lezárásának felelt meg.
Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom, hogy Ender története ezzel befejeződött. A Végjáték-univerzumban van még egy kötet, ami róla szól, és ez nem más, mint az Ender száműzetésben (Ender in Exile), ami idén jelent meg magyarul az Unio Mystica kiadó jóvoltából. (A fenti diagramon a piros téglalapok jelölik a magyarul is megjelent köteteket.)
Nagy csalódás volt ez a kötet: egy kicsit be is árnyékolta az előző három részt, és a lelkesedésem is megcsappant. Az év második felében azt terveztem, hogy bemutatom az Árnyék-sorozatot a blog olvasóinak, viszont ennek a kötetnek a fényében azt hiszem, hogy megvárom, míg magyarul is megjelenik a Shadow of the Giant, és addig bele sem kezdek a sagába. Amit viszont még az idén azért el szeretnék olvasni, az az Ender száműzetésben, remélve, hogy valami olyat tud nyújtani, ami hiányzott ebből a kötetből.
ISBN: 978 615 5546 02 0
Unio Mystica, 2015
Képek forrása: Unio Mystica és Moly.hu (petamas)
