Hulladék-feldolgozó rovatunk újabb páciense olyannyira kiakasztotta a WTF mutatót, hogy saját magam fogom kiszámlázni a javítási költségeket a film gyártóinak és forgalmazóinak. A mai alanyunk mindent megtesz annak érdekében, hogy nézőjét a rettegés és az aszexualitás poklába taszítsa. A Nőgyógyászok Országos Szövetsége büszkén ajánlja a Mély harapás (Teeth, 2007) című filmet.

Dawn (Jess Weixler) egy átlagos tinédzser, és lelkes tagja egy viszonylag népes csoportnak. Ennek a jobbára fiatalokból álló gyülekezetnek a tagjai arra esküdnek fel, hogy szüzességüket csakis a jövendőbeli házastársuknak ajánlják fel, addig a percig ezen a téren teljes önmegtartóztatás jellemzi őket. Szülei pártfogolják és mellette állnak. Ám egy nap megismeri a szerelmet egy Tobey (Hale Appleman) nevű srác személyében. A találkozások egyre gyakoribbá válnak, de a srác nem tud azonosulni Dawn hitvallásával. Az első komolyabb próbálkozás viszont végzetes kimenetelűvé válik számára, a lány lábai között ugyanis egy fenevad lapul.

Esküszöm nem értem a Lionsgate és a Dimension Films stúdiókat, hogyan adhatták a nevüket ehhez az alkotásnak egyáltalán nem nevezhető valamihez. Gyanítom ez a film a befektetők sötét ügyködései révén jutott el az emberekhez, hiszen egy jól csengő nevű és elismert műterem logójának feltüntetése a kezdetén sokat dobhat a latba, ám ami ezután következik, az kész katasztrófa. Alapvetően az egyik legősibb ösztönünkre, a szexuális hajlamra készül hatni, de ahogy ez a sztori tálalva van, attól nemhogy lázba jönnénk, mi férfiak, de még csak hozzá sem nyúlnánk az asszonyhoz éjszaka. Azért mert elrettentő? Dehogy! Annyira fárasztó és agyleharcoló a közlési formája mind képileg, mind szövegkönyvileg, hogy végignézni egy merő szenvedés.

Kezdjük azzal, hogy mire eljutunk a cselekmény fő mozzanatához, addigra arcunkat a két tenyerünkbe temetve ülünk a képernyő előtt, és csak azt kérdezzük: Mi van??? Egy rendesnek mondható horror filmben a kedélyek borzolására, vagy a feszültségkeltésre viszonylag keveset kell várni, mert vagy rögtön az elején teremt a film egy olyan légkört, amitől egyenesen feláll a szőr a hátunkon, vagy csak pillanatok kérdése, és az események beindulnak. Nos, ebben az esetben nem ez a helyzet. A mű egy perc híján másfél órás, de arra hogy történjen is valami, majd 35 percet kell várni. Ám még ezek után sem mondható izgalmasnak, mert mondhatni a történet elvan a maga kis világában. Semerre nem fejlődik, igazából se eleje, se vége, igaz kapunk valami idióta magyarázatot Dawn különös mutációjára, de aligha hangzik életszerűnek, vagy legalább misztikusnak, hogy valóban kiváltsa a megfelelő hatást. Miközben néztem, már elgondolkozni sem volt erőm azon, hogy mennyire nincs célja ennek az egésznek. És az események bemutatásánál már villogott is a szánalom-jelző. Arra nincs szó , mennyire érdektelenek és kínosak bizonyos jelenetek. Nem a szexuális tartalmúakkal van a baj, hanem inkább azon részekkel, melyek valamilyen érzelmet kívánnak közvetíteni a nézőnek, mindezt 0% sikerrel. Ráadásul az említett jelenetek között akadnak olyanok is, amelyeknek szó szerint semmilyen funkciója nincs, csak ezzel a sztorival még a másfél óra játékidőt sem tudták kitölteni, ezért kellett valami töltelék. A probléma ezen megoldása mindig zsákutcába vezet, mert randommá és értelmetlenné válik az egész.

Kétféleképp próbáltam realizálni magamban a szemem előtt zajló eseményeket. Horror-sztoriként, ami mondanom sem kell, már a horror szónál megbukott, a sztoriról már ne is beszéljünk, illetve komédiaként. Ha a hangulat és a közlésforma ezt mutatná (gondoljunk csak Ruben Fleischer Zombielandjére), akkor még azt mondanám, elmenne (na nem minden részletében), de ez a film annyira komolyan veszi magát, hogy az már önmagában kicsapja a biztosítékot. Vártam, hátha felvállal valami konzisztens értékrendet, mondjuk a női nemi jellegek tisztaságát, a szüzesség tiszteletben tartását, vagy a biztonságos szex fontosságát, de még véletlenül sem hajlandó ilyesféle üzenetet közvetíteni. Úgy tűnik, nekem voltak plafonon az elvárásaim, de láttunk már meglepetéseket, úgyhogy bizakodtam. Ennek ellenére nemhogy semmilyen mondanivalót nem tartalmaz, még a sajátját sem képes előadni, annyira buta. A egymást követő jelenetekben és a karakterek cselekedeteiben ne is keressünk logikát, az elveszett az éterben, már ha volt egyáltalán ilyen.

A karakterekről és a színészi játékról úgyszintén megvan a véleményem. A főhősnő alapmotivációja kicsit sem mondható egyedinek, inkább rettentő sablonos. Az őt körülvevő emberek meg mind átlagosak. Senkivel nem lehet azonosulni, nincs olyan szereplő, aki érdekes lenne. Ráadásul a színészek játéka sem ad semmi pluszt, vagy ha úgy tetszik, életet, az általuk megformált személyiségekhez.

Rejtsük dugó alá egyszer és mindenkorra ezt a szörnyűséget. A Mély harapás méltán kiérdemelte, hogy a kukába dobjuk. Ez az alkotás semmilyen értékrendet nem képvisel, és nincs semmiféle üzenete a nézője felé. A jelenetei rendkívül fárasztóak és szánalmasak, a karakterei sablonosak és érdektelenek. Ez a mű nem képes logikusan felépíteni semmit sem, a története sehová sem fejlődik, mindezek mellett a történések bemutatása szégyenletes, és sajnos saját magát még komolyan is veszi. Egy szó mint száz, összegyűrni és a szemétre vele!