Adrien Brody munkásságának origópontja a Zongorista, de hogy előtte és utána mi történt, azt kevesen tudják vagy csak nem is érdekli őket. Pedig sokoldalú színész, és nem engedi magát beskatulyázni, szerepei színes skálán mozognak. Egyetlen állandóság a színészi karrierjében a Wes Andersonnal közös munkakapcsolata, aminek égisze alatt olyan filmek születtek, mint az Utazás Derjeelingbe és a Grand Budapest Hotel. Brody ma ünnepli 43. születésnapját, én pedig írhattam volna a Zongoristáról, méltathattam volna a jogosan odaítélt Oscar-díjért, mégis a 2011-es Detachment (Mintatanár) c. filmjét választottam.
Tony Kaye alacsony költségvetésű függetlenfilmje viszonylag halk kritikai sikert könyvelt el, nem jelölték a nagyobb visszhangot kiváltó díjakra, pedig kevés ennyire személyes és szerteágazó szimbolikával dolgozó alkotás születik. Kaye neve azért ismerősen csenghet, a maga idejében és talán ma is megosztónak számító Amerikai História X kíméletlen ábrázolásmódjával nagy felháborodást keltett az emberek között. A Detachmentben sem finomkodik, a tanári lét és az egyén lelki vívódásait, önmagával és a társadalommal vívott meddő harcát tárja elénk.
Henry Barthes (Adrien Brody) helyettesítő tanárként dolgozik. Mint ilyen, azt gondolhatjuk, neki a legkönnyebb: alig dolgozik, és úgy egyáltalán semmi felelősség nem vonja a vállát. Részben ez így is van, hiszen saját maga mondja, hogy neki nem tanítania kell őket vagy haladni a beütemezett anyaggal, egyszerűen csak a rendet kell fenntartania. Arról azonban nem esik szó, milyen nehéz megtartani a távolságot a gyerekek személyisége és problémáik között. Hogy ne ítélkezzünk fölöttük, olyannak fogadjuk el őket, amilyenek, még akkor is, ha verbálisan és fizikálisan is megaláznak minket, legyünk empatikusak, ugyanakkor következetesek és határozottak, és a tanítói munkán túl pedagógiai érzékkel viseltessünk a problémáik iránt, próbáljuk feltárni az okokat és megoldást találni. A tanár feladata valahol itt kezdődik, azonban vég- esetleg nyugvópontot meghatározni lehetetlen. A film azzal a kérdéskörrel is foglalkozik, hogy miért lesz valakiből tanár. Kaye szimbolikája erre a válaszkeresésre, a munkából adódó mindennapos lelki kimerültségre és kiégésre egészen egyszerű. A tanár munkaeszköze a kréta és a tábla, ha úgy tetszik, a test, a kéz egy meghosszabbított protézise, melynek használata nem egyszerűsíthető le puszta eszközhasználatra, sokkal inkább a szubjektum egy kifejezőeszköze. Kaye ezt ragadva meg, a tanárok érzéseit táblai rajzokban vetíti elénk, ahol a tanári pályát egy börtönhöz és egy soha le nem pergő homokórához hasonlítja.
Ennek a káosznak a közepén tengődik Henry Barthes, élete jelenleg három fejezetre osztható:
1, Beteg nagyapja ápolása lelkileg felemészti. Az apja kiskorában elhagyta őt és az anyját, ezért a nagypapához költöztek. Hogy abban az időben milyen szörnyűségek történtek az anya öngyilkosságán túl és ehhez milyen események vezettek, csak homályos visszaemlékezésekből következtethetünk. Kaye jelenetei kapkodóak, életlenek, sokszor túlexponáltak, épp amilyen egy sérült gyermek, Henry emlékei.
2, Henry túl akarja élni az életet, nem megélni, és ez a munkájára is jellemző. Nem akar bevonódni vagy elköteleződni, tartozni valahova vagy valakihez. Ugyanakkor érző lélek, ezért is viseltetik megértéssel a művészlélek Meredith iránt. A lányt nemcsak a saját társai, de az apja sem fogadja el olyannak, amilyen. Nem értékelik a művészetét és az abban megmutatkozó sérült személyiségét. Mindennapos megaláztatásnak van kitéve az iskolában és otthon egyaránt. Henry tanárként, de leginkább emberként próbál rajta segíteni.
3, Erica, a gyermekprostituált. Befogadja, gondoskodik róla, és egyszer csak azt veszi észre, hogy a lány a mindennapjainak a része lett, a nagyapja halálakor is ott van mellette, lelkileg támogatja őt, már amennyire egy szintén lelki sérült, ebből kifolyólag nagyon ragaszkodó kislánytól telik vagy elvárható.
Az egész filmre jellemző a kapkodó és elhomályosodó fókusz, a szuper és premier plánok túlzott, már-már zavarónak ható használata, de Kaye sajátos nézőpontjában Henry személyisége és világszemlélete tükröződik. A film persze nem tökéletes, talán kicsit sarkosan mutatja be a tanári munkát és személyiséget, nem szól az elérhető sikerekről, csakis a kudarcról. Ugyanakkor az ember személyes drámája tapintható és átélhető, és ehhez nagyban hozzájárult Adrien Brody játéka.
