Március 27-én ünnepelte 52. születésnapját sokak kedvenc rendezője, forgatókönyvírója és színésze Quentin Tarantino. Ha csak ránéz az ember már látja, hogy ezzel az emberrel nincs minden rendben és ezt filmjeiben is bizonyítja. Produkciói között szerepel a Ponyvaregény, a Kill Bill, a Kutyaszorítóban, a Django elszabadul, valamint a Becstelen brigantyk és még sok más nagy sikerű film, melyek temperamentumukkal és lazaságukkal egyenest a nézőközönség szívükbe lopták magukat. A rendezőre jellemző, hogy váratlan cameok-kal örvendezteti meg rajongóit, melyek vagy kisebb, vagy nagyobb szerepek. Tiszteletére a Kritizátor bemutatja Tarantino egyik méltán elismert klasszikusát, melyben 108 percig is élvezhetjük elmebeteg ábrázatát. Jöjjön hát az Alkonyattól pirkadatig (1996).

Történet és megvalósítás

Seth Gecko (George Clooney) és Richard Gecko (Quentin Tarantino) egy Amerika szerte rettegett bűnözőpáros, akik most menekülni kényszerülnek az igazságszolgáltatás elől. Hogy mentsék bőrüket, összeállnak Jackob Fuller-rel (Harvey Keitel) a hitét vesztett lelkésszel és annak két gyermekével Kate-tel (Juliette Lewis) és Scott-tal (Ernest Liu), hogy átlépve a mexikói határt békében élhessék le napjaikat. Ám ami odaát várja őket az nem éppen leányálom, hanem maga a horror és a borzongás.

A film története nem emelkedik olympusi magasságokba, de a megvalósítás annál inkább. Rendezője, Robert Rodriguez már számtalanszor dolgozott közösen Tarantino-val és a rajongók pontosan tudják mi ennek frigynek végeredménye. Mindketten képviseltetik saját stílusukat a műben, amely teljesen jól működik együtt. Mint ahogy számos más esetben, itt is jellemző a film vidéki, ignoráns megjelenése, mellyel az egész sztorit nagyon jól kiszakítják a megszokott nagyvárosi zsúfoltságból. Ekképpen kezeli, illetve tálalja nekünk a különböző szituációkat és történéseket, így már az elején látható a produkció fiatalos virtusa. Ennek eredményeképp szinte pofátlanul laza kifejezésmóddal dobja elénk az eseményeket, amelyeknél a képi történetmesélés is mérvadó. A vizuális megoldásokra jellemző a környezet és körülményeinek váratlan változása, amely nyugodt, biztonságot érzékeltető állapotából vált könyörtelen vérontásba.

Minthogy Quentin Tarantino a film forgatókönyvírója, így az sem meglepő, hogy a produkció történetének felépítését a saját szájíze szerint alkotta meg. Ezért természetesen még az elején semmit sem tudunk: valakik csinálnak valamit valakikkel, azt sem tudjuk mi folyik körülöttünk. Megismertetik velünk a fontosabb karaktereket, és a leglényegesebb információkat róluk, szóval nem untat hosszú élettörténetekkel, mert pontosan tudja, hogy arra magunk is rájöhetünk. Amit tudnunk kell, azt meg is tudjuk főbb szereplőinkről, ám funkciójukat csak jóval később értjük meg. A film fele foglalkozik gyakorlatilag a sztori keretével és elindítja az eseményeket, ám a második félidőtől kezdve átlépünk egy teljesen más világba, aminek igazából se eleje se vége, gyakorlatilag be kell érnünk egy már-már értelmetlennek tűnő vérfürdővel, ami tény és való igen látványos. És hogy miről is beszélünk tulajdonképpen? Mivel az Alkonyattól pirkadatig nem veszi magát túlságosan komolyan, így nem fogja a kezünket meg és nem kezd magyarázni bele dolgokba, hogy mi miért van. Az alkotás igen erősen feszegeti saját határait, sokszor túllépve azt. Rodriguez és Tarantino sosem volt az a „tökölős” fajta, és itt sem hazudtolják meg képességeiket. A két alkotó vizuálisan egyenest szembe köpi nézőjét, fittyet hányva a szabályokra, a tabukra és az erkölcsre, értve ezt például a halálra, amivel oly játszi könnyedséggel dobálózik, hogy az már arcátlan. A fűtött erotika, a könyörtelen és értelmetlen gyilkolászás, a saját érdekből történő kihasználás fogalma mind képviselteti magát a műben, ekképp vonultatja fel az emberi gonoszság és gyengeség megannyi fajtáját.

Dialógusok és operatőri munka

A kameramozgások, mint minden Tarantino filmben tán az egyik legmeghatározóbb elemei a történetmesélésnek. Ennek köszönhetően nem esik bele a film abba a hibába, hogy akár egy kicsit is kiszámítható legyen. Sűrűn él afféle vágás nélküli szituációváltoztatásokkal, amelyeknél az egyik pillanatban a megszokott helyzetet mutatja be, majd elfordul az objektív és máris egy másik szituációban találjuk magunkat érzékeltetve az események igencsak gyors iramát és felfedve saját titkait, így egy szem időt sem hagy nézőjének a gondolkodásra. Ez a megoldás nagyon is működik a műben, remekül viszi tovább és tovább a történetfonalat, ugyanakkor teljesen természetesen kelti a feszültséget. Nem kereshetünk művészi képeket, bemutatásokat, mert ilyenek nincsenek is az operatőr repertoárjában, csak szimpla egyszerű, ám mégis érdekes képi megjelenítésekkel él, mindig ad valamilyen pluszt a cselekményhez, hogy nagyjából kirajzolódhasson előttünk, mit is látunk valójában, egy bizonyos mértékig. Ezt a mértéket már nem tudja átlépni a film és sok kérdés megválaszolatlan marad.

A párbeszédekről csak annyit említenék meg, hogy egészen kreatív és ötletes mondatok hangoznak el, szereplőink előéletét, helyzetüket ezeken keresztül érthetjük meg. Mivel nem él egetrengető monológokkal és értekezésekkel, itt inkább a háttértörténetet támogatja, mintsem az előttünk zajló eseményeket, fenntartva a valós idejű elbeszélést.

Karakterek és konklúzió

Két főhősünk, Seth és Richard a központi elemei a filmnek. Ők indítják el a szálat, mely egyiküknél véget is él. Richard karaktere az, akitől mindenki rettegne, ha találkozna az utcán. Quentin Tarantino alakítása jól hozza az elmebeteg, saját korlátait nem ismerő, kíméletlen gyilkost, valóban átadja azt a figurát, akit ha akarna sem tudna az ember megállítani, hozva ezzel a félelemkeltő pszichopata alakját. George Clooney Seth karaktere a kimért döntéshozó, de időnként számot ad gyenge akaratáról, és bizony letér az általa helyesnek vélt útról is. De bebizonyítja, hogy képes változni, ha talál segítő kezeket, noha saját nyelvére fordítja új nézeteit is. Clooney ezt az alakítását is remekül hozza, egyszerre megnyugtató és félelmetes szereplőt formált Seth-ből, amely mögött hiteles és remek színészi munka áll.

Az Alkonyattól pirkadatig című film egy olyan alkotás, melynél (mint általában a Robert Rodrigez filmeknél) nem szükséges keresni a mély és filozofikus tartalmat, pusztán a szórakoztatás a célja a műnek, amit teljes mértékben elér. Minden megtalálható benne, ami ehhez kell: erotika, gyilkosság, kellő mennyiségű vér és feszültség sora váltja egymást snittről snittre. Az igényes operatőri munka mintapéldánya lehetne, amellyel a történetközlés megfelelő eszközévé vált. Isten éltesse sokáig Quentin Tarantinot!