Az emberiség a háborús filmeket, mint a történelem bemutatását szolgáló műveket valójában már a 30-as években megismerhette. Az első 2. világháborúról szóló alkotásokat Amerikában az esemény kezdete óta tekinthette meg a közönség, melyek akkor még nem arattak sikert, mivel a műfaj még akkor pelenkacserélős időszakát élte. 70 év alatt volt ideje fejlődni a műfajnak és a jelenkor filmes technológiájának segítségével az ábrázolás tán még egyszerűbbé és realisztikusabbá vált (némely esetben). Tekintsük meg ezen a héten, hogy 2014-ben milyen eszközökkel és történettel mutatják be a kortárs rendezők az európai fronton a katonák életét. Íme a Harag (Fury, 2014)

1945-ben járunk, a háború a végéhez közelít. A németek érzik vesztüket, de foggal körömmel harcolnak a szövetségesek ellen az utolsó leheletükig. Don Collier (Brad Pitt) parancsnok három társával, Boyd-dal (Shia LeBeouf), Trini-vel (Michael Peña) és Grady-vel (John Bernthal) együtt összeszokott párosként vezetik Fury, azaz Harag nevű Sherman típusú tankjukat és próbálják meg túlélni a harcokat, teljesíteni a rájuk szabott küldetéseket. Az eredetileg öt tagú csapat elvesztette másodirányítóját így melléjük vezénylik a fiatal Norman-t (Logan Lerman), akinek addig halvány fogalma sem volt a háborúról és most hirtelen belecsöppent a közepébe. Egy biztos. Az egység tagjaként kell harcolnia parancsnoka oldalán. A feladat: Túlélni!

Röviden tömören ennyi is lenne a történet. A műfaj rajongói már ebből érezhetik, hogy itt valami nincs rendben. Na jó, mérjük fel az igényeinket! „Mi kell nekünk? Mindenek előtt egy jó történet. De láttam már sok háborús filmet… így kell valami ami új. Igen! Ez az! Egy olyan sztori kell ami akkorát borít, mint anno a Ryan közlegény megmentése. Végre itt egy háborús film Brad Pittel… na meg is nézem.” Ezekkel a mondatokkal fogadhatta a bemutatóját a filmnek egy műfajrajongó, ám sajnos azt kell mondjam, hogy egy kicsit csalódottan kellett kijönnie a vetítőteremből. Az előzőleg említett igényeket semmilyen téren nem elégíti ki, ám erről később. Most először vegyük figyelembe a jó tulajdonságait.

Mint minden komoly háborús film, úgy mai alkotásunk is igyekszik kőkemény realitásba burkolni a harcok borzalmait. Nos, aki már látta a filmet, az most vonatkoztasson el egy kicsit a milliomegy értelmezhetetlen és irreális látványmegvalósítástól. Ebben az esetben a kegyetlen és túlélés központú harcmodor fokozott figyelmet kap. Az ilyen történéseket igen komolyan kezeli a mű és leplezetlen valósággal képes ezt vizualizálni. Ez némileg elősegít ahhoz a pozitívumhoz, hogy maguk a harcjelenetek kifejezetten izgalmasra sikerültek. A képi megvalósítások is a helyén vannak, mintegy feszültségkeltő elemként operálják a körülöttünk zajló eseményeket, a megfelelő szögből és távolságból felvéve. A viszonylag megfelelően rekonstruált tankcsaták és fegyveres összetűzések mondhatni elég jól sikerültek, izgalmakkal és kegyetlenségekkel telik. Mert úgy ahogy a háborúban egyik fél sem kímélte a másikat, úgy a film se teszi ezt meg, még a saját embereivel sem. Zseniálisan képes elérni a megfelelő hatást, szó szerint rágatja a nézőjével a körmét. Hogy ez miért sikerült olyan jól, az a kiszámíthatatlanságnak tudható be. Nem mondom, hogy ez minden jelenetnél jelen van, de minden jelenetben van egy olyan momentum, mely teljesen meglepheti a gyakorlott háborús filmnézőt is. Az effektek, a hanghatások mind rendben vannak, a mű megkapja tőlük a megfelelő hangulatot. Tehát szögezzük le, hogy megfelelő mennyiségű feszültség van a filmben, amitől élvezhetővé válik.

Ám beszélnünk kell a negatívumokról is. Korábban írtam, hogy vonatkoztassunk el attól, hogy ezekben az érdekfeszítő összecsapásokban bizony vannak irreális és pusztán látványkeltő elemek. Már ezeknél is érezhetünk némi csalódottságot. Itt nem ezek a tények a legnagyobb hibái a filmnek, hanem az, hogy ezt a fajta történetszálat már ezerszer láttuk különféle alkotásokban és most megnézetik velünk ezeregyedszer is. Szó szerint semmilyen új ötlet, semmilyen új dolog nem tapasztalható sem a sztori felépítésében, sem pedig a karakterekben. Főszereplőink teljesen különböző jellemvonásokkal bírnak, de a megszokott módon vannak tálalva:

• Don parancsok a csapat esze. Jó vezető, nyugodt és kimért. Ő testesíti meg beosztottjai védelmező apját. Nem hiába Wardaddy a beceneve.
• Boyd a jámbor, vallásos fiú, folyton a Bibliát forgatja és mentes mindenféle bűntől. Ő a csapat szentje.
• Trini a mexikói. Tipikus, hogy kell egy nem ízig-vérig amerikai a csapatba. Néha megszólal spanyolul, de ennél többet nem tud a karaktere.
• Grady a nagyszájú hős, az izompacsirta, a nagymenő, aki egy igazi tapló, ám harcolni nagyon tud. 
• Norman az a fiatal karakter, aki egy nagy, fontos és jól megszerkesztett személyiségfejlődésen keresztül esik át. Őt kell megtanítani ölni, nőzni, inni és csomó „nagyfiús” dologra, mígnem hazafi lesz belőle.

Sajnos a film felvonultatja a korábbi évtizedek bevált kliséit, azt remélve, hogy ha ezeket elfogadtuk 50 éve, akkor most is be fog válni. Megszokott környezetbe, megszokott helyzetekbe és még inkább megszokott megoldásokba hajszolja szereplőit. Sajnos szem elől tévesztették, hogy (ahogy azt már korábbi cikkemben írtam) a fogyasztói társadalom igénye folyamatosan változik, ennek pedig meg kell felelni. Az emberek realitásra és kétoldalúságra vágynak. Már senkit nem érdekel, mekkora szemetek a nácik és milyen vérszomjasak voltak a japánok a 40-es években. Ha megtekintünk egy amerikai háborús filmet, akkor egyértelművé válik, hogy számukra ki volt akkor az evidens rossz, nyilván mindig az akivel harcolni kellett. Ám ezek totálisan negatív oldalúnak vannak sok esetben beállítva és az ő szenvedésük kevés helyen van kihangsúlyozva, saját szemszögük elveszik. Napjainkban megváltozott nekünk, embereknek a világnézete és kíváncsiak lettünk arra, hogy vajon hogy működött ez az ellenkező oldalon. Ebben rejlik a kétoldalúság. Az utóbbi időkben készültek ilyen filmek is, hadd emeljem ki a Levelek Ivo Dzsimáról című filmet, melyet maga Clint Eastwood rendezett és remekül bemutatja Japánt a háborúban és az ott élő és harcoló emberek felfogását az akkori helyzetről.

Ám ne írjuk le a filmet, mert még ezzel a hibájával is teljesen nézhető és jó alkotás, izgalmas és eseménydús. Merem ajánlani a műfaj kedvelőinek is, de Őket inteném arra, hogy ne nagy elvárással üljenek le a film elé. Aki nincs otthon az ilyen filmekben, az is bátran megnézheti, mert garantáltan lerágja tőle az összes körmét a megannyi feszültségtől, ja, és ajánlanék egy csónakot is, ha nem szeretne senki belefulladni Shia LaBeouf könnyeibe.