Akarva akaratlanul, amikor megláttam a The Giver ( Az emlékek őre ) plakátját a mozi előtt, valahogy a Divergent ( A beavatott ) jutott eszembe, ezért amikor eldöntöttem, hogy adok neki egy esélyt, nem voltak elvárásaim. A Divergent számomra a nagy hype ellenére is hatalmas csalódás volt, több sebből vérzett az egész sztori, pedig Shailene Woodley jelenléte azért még mindig mentőövként szolgált a film számára. Szeretném leszögezni, hogy nem olvastam a quadrológiát, így semmilyen szempontból sem célom az összehasonlítás! A The Givernek Losi Lowrey ’93-as regénye adja az alaptörténetet, miszerint egy uniformizált jövőben járunk, ahol az úgynevezett Vének irányítanak; nincsen magántulajdon, az embereknek nincsenek érzelmeik, és már fiatalkorban eldől, hogy ki milyen munkára alkalmas, ezzel szolgálva és segítve a társadalmat. Ez az uniformizált, utópisztikus jövőkép ismerősen csenghet, elég akár az Equilibrium vagy a Divergent filmekre gondolnunk. Jonas azt az életre szóló feladatot kapja a Vénektől, hogy az emlékek őrévé válva segítsen majd a bölcs döntéshozatalban.

A látványvilág az egyik legérdekesebb része a műnek, mert olyan letisztult és egyszerű, ami éles ellentétben áll azzal a sokszor cgi orgiába fulladó parádéval, amit manapság a sci-fi műfajához rendelnek. Erre a legékesebb példa, hogy sokáig a film fekete-fehér, persze ennek is megvan a dramaturgiája, hiszen a színek az élet élvezetét és az érzelmeket képviselik, aminek ez a jövő híján van, így amikor a főszereplő fiú, Jonas szemszögéből hírtelen színekre figyelünk fel, az egyben azt is jelenti, hogy a régmúlt emlékeit fokozatosan feldolgozza, és ami a legfontosabb, a sajátjának érzi. Annyira kizökkenti például a nézőt, amikor meglátja a dolgok valódi színét, de nem tudja nevén nevezni, pedig nekünk már ott van a nyelvünkön. Neki mégis az Örökítő segítségére van szüksége ahhoz, hogy nevén nevezze a dolgokat. Kár azonban, hogy ez a finoman adagolt dramaturgiai fokozás egy ponton giccsbe csap át. Bármilyen emlékképet mutat háborúról, örömről, bánatról, halálról vagy különböző kultúrákról, valahogy soha nem lép túl a sztereotípiákon, és kezd az az érzése lenne az embernek, hogy éppen a National geographicet nézi, és kb. 2 perc múlva jön egy reklám. A legidegesítőbb az emlékezésekben mégis a kameramozgások voltak, félúton egy trip és sok túlexponált, kimerevített kép között.

A karakterek kidolgozottsága vagy éppen ki nem dolgozottsága is érdekes filmfilozófiai kérdéseket vet fel: egy olyan világban, ahol az emberek érzelemmentes majdnem robotokként funkcionálnak, és egyetlen céljuk a fajfenntartás, lehet-e mélységet adni a karakternek, esetleg fejlődést bemutatni? A film legizgalmasabb része nem feltétlenül a történet, sokkal inkább a színészi alakítás. A családegység szülőegységeit megformáló Katie Holmes és Alexander Skarsgard kiváló választás volt. Holmes színészi karrierje egy hullámvasút, nem is vártam sokat tőle, mégis hihetetlenül jól állt neki ez a nem mindennapi anyaszerep. Alexander Skarsgardról sokaknak a True Blood vikingvámpírja jut eszébe, pedig a What Maisie knew után, ami itthon érdemtelenül kevés visszhangot kapott, ez a nem tipikus apaszerep nem volt újkeletű dolog, és sikerült is mélységet adnia a karakternek. Meryl Streepet nem tudom, mi vette rá a szereplésre, talán az unalom, de végül is mindegy, mert most is hozza a tőle megszokható profizmust. Az Örökítő szerepében Jeff Bridges kis mamuszában leginkább egy jóságos nagyapóra emlékeztetett, de amint megszólal és mesélni kezd, a hangjából szinte érződik a meg nem élt, csak átérzett élettapasztalat, amit sokáig egyedül cipelt teherként, hogy átadhassa majd az Emlékek őre egy új generációjának. Ezt a generációt Jonas képviseli, akit Brenton Thwaites kelt életre. Őszintén szólva teljesen ismeretlen terep volt számomra a srác, és miután kicsit utánanéztem, rá kellett jönnöm, hogy Hollywood ugyanígy van ezzel. Kezdetben nehezen vedli le naivságát, de amint túllép ezen, a film sikere múlik azon, mennyire tud hiteles maradni egy olyan fiatal képében, aki mindent megtesz azért, hogy egy eszmét érvényre juttasson. Mivel nem olvastam a könyvet, nem tudhatom, hogy az alma, mint a tudás szimbóluma, csak a filmben jelenik-e meg, de ha igen, szép keretet ad a történetek, hogy az alma eleinte díszletként funkcionált egy tálra halmozva, és bár mindig szem előtt volt, csak Jonas élt a lehetőséggel: a vérét rácsepegtette az almára, így kijátszotta az injekciós rendszert és képes volt érezni.

A The Giver cseppet sem tökéletes film, és inkább a színészi alakítások viszik el a hátán a filmet, mintsem a néha logikai bukfencekbe bonyolódó és felesleges szerelmi szálat felvonultató történet, mégis képes érzelmeket kiváltani és elgondolkodtatni.