Paul Thomas Anderson korunk egyik legérdekesebb rendezője. 1996-os első nagyjátékfilmje óta pornószínészt varázsolt a mélyen hívő Mark Wahlbergből, elkészítette Adam Sandler legjobb filmjét (ami nem csak a tarsoly-Chaplin munkásságához mérten jó, hanem valóban értékelhető alkotás), olajmágnássá alakította Daniel Day-Lewist, akivel most 11 év után újra együtt dolgozott. A kooperáció eredménye egy olyan eminens film, ami amellett, hogy 6(!) Oscarra is jelölték, méltó visszavonulást biztosít Day-Lewisnak. Ez a Fantomszál.
A direktortól megszokottan a maga földhözragadtsága mellett meglepő a mű tematikája: Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) tehetséges és híres szabó, aki életét a karrierjének szentelve, rutinszerűen, mégis szenvedéllyel készít gyönyörű ruhákat minden nap. Egyfajta kosztümkommunát vezet, saját házában hozott létre műhelyeket, dolgozószobát, a hivatása lett életének lényege és kontextusa. A ruhákhoz viszont kellenek modellek – olyan nők, akik nem csak szépségükkel tudnak hozzájárulni egy darab eladásához, de kitartásukkal is. Teljes nyitottság szükséges, hogy felvállalják testüket bármilyen komplexus ellenére, amíg leveszik a méreteket, beszabják a ruhát, el kell viselniük a kezeket magukon a procedúra alatt, a tekinteteket magukon, mikor felvonulnak bennük. Woodcock érdeklődését erre a posztra egy felszolgálólány, Alma (Vicky Krieps) kelti fel, aki adekvátnak bizonyul a feladatra – azonban bele is szeret a szabóba.
A filmben minden színész brillírozik, leginkább mégis Vicky Krieps kiemelendő. Day-Lewis talentuma, tapasztalata és method acting módszere mellett (szerepben marad a forgatási szünetekben is) Krieps teljes mértékben tudott érvényesülni a vásznon, akár kooperált a két karakter, akár oppozícióban voltak. Szüntelenül építették egymás játékát a színészek. Amíg Day-Lewis megszemélyesítette a kellemetlenül professzionális, szabályokhoz ragaszkodó, már-már steril környezetet megkívánó Woodcockot, Alma karaktere egy személyben volt a természetesség, aki hétköznapi körülmények között, a maga módján szeretne érvényesülni és szeretni. Ezekhez finoman kigondolt, sokszor meglepő, filmen keveset látott gesztusokat és cselekedeteket alkalmazott a színésznő, ezzel esetenként átvéve a dominanciát egy jelenetben. A két szereplő azonban elkezd változni, mindketten vesztenek eredeti valójukból, személyük gyarapodásának tárgyáról pedig nem lehet univerzális értékítéletet mondani. (Formálódásukat és a történet intenzitásának növekedését gyönyörűen példázza egyébként a különböző szekciókban szereplő káromkodások száma, érdemes rá odafigyelni.)
A film vizuális és auditív téren is kimagaslik. A felvétel állandó szemcsésségével, tompa színeivel (vagy az azt épp megtörő élénkséggel) már a kezdettől fogva teremt egy idegenségérzetet nyújtó atmoszférát, ami párosulva a kerettörténetet mesélő Alma élményeivel alátámasztja a történések bizarrságát, vagy épp szokatlan idilljét. A film zenei hátterével Jonny Greenwood (aki amellett, hogy filmzenékkel foglalkozik, a Radiohead gitárosa) foglalkozott, negyedik alkalommal dolgoztak együtt Paul Thomas Andersonnal, és ez az összhang sikeresen kicsúcsosodott: az alapvetően nagyzenekari kompozíciók már magukban képesek a katarzis elérésére, de amikor a diegetikus hangokkal és dallamokkal keveredve, egymást elnyomva szerepelnek, kifogástalanul csatolnak többletjelentést az érzelmi hatáshoz.
Mindezek ellenére a rendező tendenciájának másik oldala is megmutatkozik: a Fantomszál lassú film. Gyakran nem dinamikusan halad előre a történetben, hanem hosszasan bont ki szálakat, ami egyik oldalról segíti az értelmezést, de egyfajta leülést is okozhat. Az alkotás elvont koncepciója a szeretetről sem mindenkinek könnyen befogadható, tagadhatatlanul egy konformizmust kerülő módon akarta megragadni a direktor egy elvont helyzet érzelmi hatásait. Ezek miatt valószínűleg szükséges mind az ízlés, aminek ez a fajta lassú progresszió élvezhető, mind az adekvát hangulat és elmeállapot, hogy egy néző olyan jónak ítélje meg a filmet, mint én.
A karrier és a kapcsolat nem feltétlenül áll szemben egymással – van, hogy tökéletesen kooperálnak. Ha viszont nem, akkor a két idealizált életstílus háborúja megnyomoríthat egy embert, sőt a viszony másik tagját is. A konszenzus elérése a legnehezebb célok közé tartozik. Paul Thomas Anderson új filmje provokatív és újító szándékú, cselekményének komplexitásában ez a viszály, valamint a szeretet non-konvencionális fogalma direkt módon, de finoman bújik meg, mint a titkos üzenetek egy zakó bélésében.
Képek forrása:
1. kép: Teaser-trailer
2-3. kép: IMDb
