Akik követik facebook oldalunkat, bizonyára láthatták, hogy hónapról-hónapra új és egyedi borítóképekkel rukkolunk elő. Zsutti neve nem biztos, hogy ismerősen cseng, holott a 365 Budapest és a 10 000 arcú Budapest projekt is az ő nevéhez fűződik. A tovább után olvashatjátok a vele készített interjúm, amiben többek között a Mr. Robotos képei készítéséről is mesél.
Kezdjük talán a legegyszerűbb kérdéssel. Honnan lested el a grafikus szakma fortélyait?
A Budapesti Gazdasági Egyetem külkereskedelmi karán tanultam, reklám szakirányon. Friss főiskolás koromban figyeltem az egyik diákszervezeti társamat, aki Photoshop 6-tal vagy 7-tel készített szórólapokat az iskolai bulikhoz. Nagyjából ugyanekkor kezdtem el fotózni egy analóg Zenittel. A fotóimat beszkenneltem, és PS-ben retusáltam a porszemcséket. Ezután kezdtem el jobban belemerülni a digitális képalkotás és képmódosítás világába, az iskolai tanulmányaimtól függetlenül. Több száz oldalnyi tutorialt nyomtattam ki és vittem haza, mert akkoriban még túl csóró voltam ahhoz, hogy legyen az albérletemben internet. Egy évvel később már én készítettem a főiskolás plakátokat. A fősuli után be akartam kerülni a reklámiparba grafikusként, de hamar rájöttem, hogy a tudásom finoman szólva gyér, ezért új szoftvereket tanultam meg használni. Mindent autodidakta módon sajátítottam el. Rengeteget gyakoroltam, mindig kitaláltam magamnak valami új projektet, amivel tovább fejlődhettem. Első kiadványszerkesztői munkám egy barátom diplomamunkája volt, bár vért izzadtam vele, de meglett.
Honnan jött az ötlet, hogy sorozatokhoz készíts posztereket?
Majdnem három éve, hogy először láttam a Breaking Badet, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy készítettem egy posztert az első részhez. Mivel akkoriban nem volt túl inspiráló a munkahelyemen végzett pixeltologatás, csináltam még néhány posztert, és onnan már nem volt megállás. Rájöttem, hogy a sorozatban van annyi potenciál, hogy egy koncepció mentén az összes részhez tudok készíteni egy grafikát. Passzióból kezdtem el, ami mára kicsit megkopott, de minden újabb sorozat más kihívás elé állít és én ezt szeretem, ez inspirál.
Miért a Posterologyt választottad a blog címéül?
Amikor elkezdtem a blogot Tumblr-en, kellett egy név, és mivel én ezeket eleve poszter formátumban képzeltem el, megszületett a Posterology. Leginkább azért, mert a többi 8-10 név már foglalt volt, ez meg nem. Pedig emlékszem, hogy lett volna sokkal jobb névötletem is, de foglalt volt az URL és persze a blog tulajdonosa semmit se posztolt rá. Akkor meg minek van? Utálom az ilyet.
Milyen gyorsasággal haladsz a munkával, hogy ha már kiszemelted a következő áldozatod?
Ez mindig nagyon változó. Először a vizuális koncepciót kell kitalálnom, ami gyakran befolyásolja az adott munkafolyamatot is. Ez lehet néhány nap vagy pár hét, mint a Hannibal posztereim esetében, de eltarthat akár egy évig is vagy tovább, mint a House of Cards vagy a Mr. Robot esetében. A Breaking Badnél ez az egész folyamat közben alakult ki, és a mai napig csiszolgatom. Igyekszem mindig valami újat mutatni, nem szeretem magam ismételni. Amikor megtettem, nem is lett meg az elvárt eredmény. Ha megvan a koncepció több heti, havi gondolkodás után, akkor nekilátok az igazi munkának: a sorozat összes részét többször is megnézem, kijegyzetelem a legrelevánsabb idézeteket, motívumokat, rengeteg háttéranyagot olvasok el, megnézem mások munkáit, hogy lehetőség szerint elkerüljem a másolást; textúrákat gyűjtök, fotózok és valamikor elkezdek skicceket gyártani, majd rajzolni Illustratorban vagy Photoshopban. Mondjuk a Mr. Robotnál nem rajzoltam semmit, itt megbukott a rajzos vonal. Amikor ez világossá vált számomra, nyomtam egy “format C:”-t és kitaláltam valami teljesen mást, ami szerintem a sorozathoz is jobban passzol. Egyébként csak hogy érzékeltessem a különbségeket, a 8 db True Detective poszterem tovább készült, mint a 62 db Breaking Bad, a Mr. Robot első évados posztereihez elég volt két hét is. Igaz, az elég intenzív két hét volt.
Ha már felmerült a Mr. Robot, akkor mesélnél az alkotói folyamatról? Mert ha jól tudom elég komplex volt a munkád a sorozat esetében.
Ez egy hosszadalmas és bonyolult dolog. A vizuális koncepció kialakításában valamilyen kapcsolatot kísérelek meg felállítani a plakát és a sorozat képi világa, hangulata között. A Mr. Robot tökéletes terep, de mégis majd’ egy évig tartott, amíg kitaláltam mit és hogyan akartam csinálni. Elliot komplex világát akartam valahogy megmutatni, hűen a sorozat szellemiségéhez. Ha már hackelésnél tartunk, elsőként letöltöttem a részeket. Kijegyzeteltem több szövegrészletet, mert Sam Esmail nagyon jó monológokat ír. Minden poszteren van egy hosszabb idézet, elrejtve a kódban, és egy rövidebb, fontos momentumra utaló mondat. A hosszabb idézetet átalakítom bináris kóddá (0,1) egy online konverter segítségével. Ebből a kódból InDesigban készítem el a poszter egyik rétegét, a bináris kódban azzal a szövegrészlettel, amiből maga a kód készült. A következő réteg a fotó. Úgy készül, hogy az adott epizódot kivetítem egy vetítővászonra, kimerevítem a képet a megfelelő képkockánál, és készítek egy nagy felbontású fotót róla. Ezt különösen szeretem, mert a vászonnak is van egy kis textúrája és a projektor pixelei is kirajzolódnak. Ez konkrétan egy meta-screenshot, és ez kerül a poszter hátterébe. Egy kis pixeltologatás után minden a helyére kerül. Az összes szöveg és kép szoros kapcsolatban van egymással, próbálom egyúttal a sztori ívét és más fontosabb szereplőket is megragadni.
Mik azok az extrák, amiket elrejtesz a poszterekben? Egyáltalán megosztod velünk ezeket, vagy hagyod, hogy az ember saját maga jöjjön rá?
A Breaking Badnél még nem volt semmi ilyen “extra”, ez csak később alakult ki. Szeretek elhelyezni egy-két “easter egget” a posztereimben, és igazából eddig azért nem árultam el ezeket, mert senki nem kérdezte, hogy van-e és mi, vagy mik azok? Na jó, bevallom, ezek egyáltalán nem triviális dolgok voltak, talán ezért sem firtatta eddig senki. A Mr. Robot posztereimben is vannak, de ezek jóval könnyebben észrevehetők, mint az előző sorozataimban. Azt azért elárulom és talán páran már észre is vették, hogy a bináris kódba is beleillesztek mindegyik részből egy hosszabb-rövidebb releváns idézetet. Illetve az adott rész címe is megtalálható valahol a kódban, de mindegyik poszteren máshol, de ennél többet erről nem mondok, keresse meg, aki ráér. A többi extra már egyáltalán nem triviális, mert azok az alkotói folyamathoz kapcsolódnak.
Végezetül pedig egy utolsó kérdés. Mit ajánlasz azoknak az embereknek, akik ilyesmit szeretnének szabadidejükben csinálni?
Ha valaki a szabadidejében akar digitális képmanipulációval vagy bármilyen digitális grafikával foglalkozni, az jobb, ha csak csínján teszi, mert egyszer csak arra fog ébredni, hogy nincs több szabadideje :) Az a helyzet, hogy nagyon könnyen elkaphat a gépszíj, a lehetőségek szinte határtalanok, és amint elkezd valaki a “tökéletességre” törekedni a kis hobbijában - bármit is jelentsen az a számára -, az egy ponton túl már nem biztos, hogy hobbi lesz, hanem valami komolyabb. Akárhogy is, aki fejlődni akar, annak ugyanúgy kell eljárnia, mint bármely más szakma vagy hivatás esetében: gyakorolnia kell. Nagyon sokat. Ha csak saját magadnak csinálsz valamit, addig minden rendben lesz, de amint kiszabadul a kezeid közül a műved, fel kell készülni a kritikákra. Véleményt formálni mindenki tud, de érvelni már kevésbé, és ez rengeteg feszültséget szülhet. Az eszmecsere aranyat ér, a tapasztaltabb mentorok tanácsait mindig érdemes meghallgatni, megfogadni és utána meg kell próbálni egy jobb módszert találni. Én például rengeteget tanultam csak abból, hogy órákon át néztem másokat, ahogy dolgoznak. It’s a kind of magic!
