Az Agymanók már az első trailer bemutatása után hatalmas népszerűségnek örvendett, nagy várakozás előzte meg a premiert, és most így, az animációs film megtekintése után is azt kell mondanom, megérte rá várni, de egy teljesen más történetet kaptunk, mint amit az előzetes sugallt. Nincs ezzel baj, hiszen ezek kiragadott, jól összeollózott jelenetek csupán, amik feladata a figyelem puszta felkeltése, ugyanakkor gyakran csalódás érhet minket, ha a film másnak bizonyul, mint amilyennek hirdette magát. Az Agymanók is részben ennek esett áldozatul, az előzetesben az egyetlen értékelhető vicces jelenetet ellőtték, én pedig ültem és vártam, hogy na akkor most, na most, nevethetek egy jót. A film élvezeti értékéből ez keveset von le, ugyanis hosszú idő óta ez a Pixar stúdió egyik megérdemelten legsikeresebb egész estés animációs filmje.

A készítők, Ronaldo Del Carmen és Pete Docter igazi nagy nevek a szakmában, akik attól sem riadnak vissza, hogy külső segítséget kérjenek egy érzelemkutató és egy pszichológus professzortól, ami érdekesnek hathat, tekintve, hogy csak egy mesét nézünk. Az Agymanók azonban ennél jóval több, a felnőttek számára sokkal nagyobb mondanivalóval bír majd, és részben az ő feladatuk is lesz, hogy magyarázattal szolgáljanak a gyerekek számára.

A történet szerint a személyiségünket öt alapérzelem határozza meg pici kis manók képében, és míg angolul sikerült a tényleges érzelmek alapján elnevezni őket (Joy, Sadness, Fear, Anger, Disgust), addig a magyar forgalmazó képtelen volt nem elcukiskodni az egészet, hogy olyan giccses nevek születhessenek, mint Derű, Bánat, Undor, Majré és Harag. Mindennapi élményeink emlékgolyók formájában tárolódnak az emlékezetünkben, felvéve az emlékérzet színét, és ezek adják személyiségünk egy-egy aspektusát. Az már csak hab a tortán, hogy mindez egy kamaszkor előtt álló lány, Riley fejében játszódik le, és mi nézők, végigkövethetjük ezt a folyamatot.

A mese rengeteg tanulsággal szolgál, nemcsak saját viselkedésünkről tudhatunk meg többet, de másokéról is. Ez nagyon szépen érzékeltetve van egy egyszerű családi vacsoránál, hogy mi játszódhat le apa (a legutóbbi meccs felelevenítése), anya (a családi béke fenntartása) és a lányuk agyában (teljes érzelmi kavalkád). Érdemes megfigyelni, hogy a szülők agymanói külsejükben az elsődleges biológiai nemhez hasonlatosak, tehát apa agymanói bajszos férfimanók, anya agymanói szemüveges nőmanók, illetve az érzelmei központ irányítóasztala is sokkal szélesebb, több reakciógombbal. Ezzel szemben Riley agyában totális káosz uralkodik, az érzelmek egymást legyűrve próbálják meg átvenni a viselkedése fölötti irányítást, miközben kétségbeesetten próbálják túljuttatni a lányt a költözés és a régi barátok elvesztése okozta krízisen. A kamaszkor beköszöntéséről már nem is beszélve, a manók és mi is úgy érezhetjük, hogy az egyes személyiségterületek összeomlásával Riley is összeomlik kicsit, de a mese egy ennél sokkal komolyabb üzenetet sugall: minden jó dolog mögött ott van a rossz, a lényeg, hogy milyen perspektívából nézzük. A változás nem feltétlenül rossz, a költözés sem egyenértékű a világvégével. Ha nagyon giccses akarok lenni, azt is mondhatnám, hogy ha bezárul egy ajtó, száz másik nyílik, és rajtunk áll, hogyan fogadjuk a változást. Riley személyisége tehát nem eltűnik, hanem egyszerűen változik, átalakul, hogy felkészülhessen a kamaszkorra, de előtte maga mögött kell hagynia a gyermekkort, ami egyértelműen akkor következik be, amikor a régen látott képzeletbeli barát végleg eltűnik az elfeledett emlékek tengerében.

A mese eléggé didaktikus, sok mindent akar rólunk és másokról mesélni, miközben azt sugallja, mutassuk ki, vállaljuk fel az érzéseinket, és semmi esetre se fojtsuk el, mert csak így érthetjük meg egymást.