Fináléjához érkezett a Gyűrűk Ura előzményeként szolgáló Hobbit trilógia. Két részesnek indult, majd ez háromra duzzadt, és egészen eddig abba a kisebbségbe tartoztam, akik nem bánták ezt a tényt. Az előző részek hosszával sem volt gondom, mivel – bár nem értek fel a Gyűrűk Urához - engem még mindig úgy tudtak visszaröpíteni Középföldére, hogy úgy jöjjek ki a moziból, mint egy kisgyerek. A harmadik rész esetében viszont komoly kételyeim támadtak.
A történet adott, Smaug elszabadult és talán nem spoiler, hamar el is teszik láb alól. A hír gyorsan terjed, így Középfölde seregei megindulnak elfoglalni a Magányos Hegyet, ahova épp az aranytól megtébolyodott Thorin (Richard Armitage) és csapata költözött be. A film nagyjából addig remekül is működik, míg a film címét adó Öt Sereg Csatája kezdetét nem veszi. Richard Armitage remekül alakítja Thorint, és egyben realizálódott bennem az is, hogy emlékezetes karaktert rajta kívül nem igazán sikerült produkálni ebben a trilógiában, ha kivesszük azokat, akik már a Gyűrűk Urában szerepeltek. Martin Freeman továbbra is remek Bilbo, és úgy általában elmondható, hogy a színészi játékkal semmi gond nincs. A látvány rendben van, bár továbbra is helyenként túlságosan műnek érződik, de ez még megbocsájtható. A probléma nem itt leledzik.
A filmet körülölelő reklámhadjárat kulcsmondata, a „One last time”, azaz „Egy utolsó alkalommal” kissé hamiskás. Persze bolond lennék elvitatni a tényt, hogy valóban ez az utolsó, ám ahhoz képest látványosan nem futnak ki sehova mellékszálak vagy maradnak lógva a levegőben a karakterekkel és a főszálakkal együtt. Nehéz lenne elhinni, hogyha az első két részben már-már túlságosan is sokat időztünk itt-ott, akkor most miért kellett olyan dolgokat kispórolni, amit valóban hiányol az ember. Bilbo és Gandalf (Ian McKellen) relatíve kevés, míg az újdonsült Jar Jar Binks, Alfrid (Ryan Gage) sok játékidőt kap. Így, mikor kiléptem a moziteremből, leginkább úgy éreztem, hogy egy félkész filmet láttam, amit csak azért vágtak meg ennyire, hogy minél többen üljenek be a csatára, ami egyébként valóban parádés. A hatalmas csatajelenetek közül kiemelkednek az egy egy elleni összecsapások, s pár mozdulatot kivéve nem is igazán tudnék, vagyis akarok belekötni. Ha valami, ez nagyon megy Peter Jacksonnak, annak ellenére, hogy néhol olyan érzésem volt a látvány minőségétől, mintha egy egy méregdrága videojáték átvezetőjét nézném. Ez csupán néhány képsor, de már említettem, hogy a Hobbitok gyermekbetegsége a néhol túlontúl mű képi világ.
A Hobbit: Az öt serege csatája sajnos az én szememben gyengébben sikerült, mint az előző két film. Egészen eddig váltig állítottam, hogy jó volt trilógiára bontani ezt a történetet (igen, olvastam a könyvet, és előbb, minthogy láttam volna a filmeket). Most azonban megingott a véleményem: a harmadik film önállóan nehezen áll meg, bár közel sem rossz film, sőt jó, szórakoztató, teljes mértékben lekötött, amíg tartott, de a Smaug Pusztasága fináléjaként sokkal jobban funkcionált volna. A másik megoldás az én szememben egy rendezői változat lenne, ami mindent kétséget kizáróan érkezni fog. Így Peter Jackson kap tőlem még egy esélyt, de maradjunk annyiban, hogy ő ennél többet is tud.
Írta: Barkovics Alex
