Már nem kell sokat aludnunk és itt az újabb feldolgozása A kis hercegnek, amit Mark Osborne rendezésében tár a filmipar a nézőközönség elé. Hanyadik feldolgozás is ez a sorban? Hetedik? Nyolcadik? Ki számolja már! Lényeg az, hogy időről-időre, a technika fejlődésének köszönhetően újabb bőrt nyúzzanak le a történetről. De szakadjunk el most egy kicsit a mozitól és fordítsuk tekintetünket a könyv felé.

Antoine de Saint-Exupéry világsikert arató története először 1943-ban jelent meg, mindössze egy évvel a halála előtt. A történet főszereplője a kis herceg, aki magányosan él kisbolygóján, mely alig nagyobb mint egy ház. Mindennapjait az teszi ki, hogy kigyomlálja a majomkenyérfa cserjéket és kipucolja három mini vulkánját, melyek közül egyik már kialudt. Egyetlen barátja egy állandóan panaszkodó és követelőző virág, melyet locsolni kell, meg kell védeni a huzattól és éjszakára üvegbúra alá kell helyezni, nehogy megfázzon. Egy napon azonban úgy dönt a kis herceg, hogy útra kel és meglátogatja a többi kisbolygót, hogy barátot találjon magának. Azonban már indulását követően rájön arra, hogy mindaz aminek a kutatására felkerekedett, ott volt végig az orra előtt, a rózsa képében.

Most, hogy mindenki túltette magát azon, hogy egyesek meg merészelték tartani a Halloweent (annak ellenére, hogy nem is ugyanazon a napon van a Mindenszentekkel és a Halottak napjával), mi is szeretnénk csatlakozni azokhoz, akik feldobnak pár ötletet, mit lehetne nézni ilyenkor, ami megy az ünnepek hangulatához. Sokat gondolkoztam, hogy mi kerüljön bemutatásra: az 1992-es Drakula, a Halloween, A pokolból, stb. A választás mégis Tim Burton 1999-es Álmosvölgy legendája c. filmjére esett, melynek Washington Irving novellája szolgált alapul.

Csütörtök este került sor a HBO új sajátgyártású magyar sorozata, az Aranyélet díszbemutatójára és az első rész premier előtti vetítésére. Színészek, alkotók s pár szerencsés rajongó együtt ünnepelték, hogy hosszú munka után végre elkészült a 8 db 50 perces epizódbál álló széria. De miről is fog szólni az Aranyélet?

Mit ne mondjak, évről évre újabb meglepetéseket okoz Ryan Murphy és az ő elborult, már-már ijesztően beteges sorozata, az American Horror Story. A többihez képest viszonylag langyos, ám kellemesen szórakoztató kísértetházas első évad után hideg zuhanyként jött az 1960-as évek egyik elmegyógyintézetében játszódó szezon, ahol már nem finomkodtak a rendezők. Van náci orvosunk a fura emberkísérleteivel, rejtélyes ufo jelenségek, a halála után is visszatérő mészáros és egyéb nyalánkságok. A harmadik, talán legbizarrabb és legdurvább évad a boszorkányok és a woodoo világába kalauzol el minket, ahol megtanulhatjuk, hogyan varrjuk össze egyfajta modern Frankensteinként az ideális pasit (nem vicc) és hogyan éljünk tovább levágott fejjel. Aztán a negyedikben mintha kicsit visszafogták volna magukat és egy furcsa cirkusztársaság mindennapjait követhetjük végig, aminek a tagjai mind rendelkeznek valamiféle testi rendellenességgel (ollókéz, szakállas nő, kétfejű sziámi ikrek, stb.). A hangulat itt inkább nyomasztó, de cserébe kapunk egy véreskezű bohócot és Dandy-t, az elkényeztetett aranyifjút, aki a sorozat eddigi legjobb alakítását nyújtja. Most pedig megérkezett hozzánk a várva várt ötödik évad, ami a Hotel alcímet kapta. Ki nem találjátok, főként egy hotelben játszódik a történet, ahol azonban a szobaszerviz kicsit eltér a megszokottól.

2 hete vasárnap lehetőségem nyílt az 5. Mozinet Filmnapok alkalmából megtekinteni Jutin Kurzel Macbeth című filmjét, ami Shakespeare azonos címet viselő drámáját dolgozza fel. Izgatottan vártam a vetítést, mivel az előzetesek szemet gyönyörködtetőek voltak, de nem ez volt az egyetlen indok, ami miatt türelmetlenül vártam az alkotást. A legnyomósabb ok az, hogy két kedvenc színészem is játszik benne egy-egy főszerepet. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy ezúttal csak feliratosan vetítették az alkotást. Hivatalos forgalmazásban a feliratos vetítések mellett ugyanis szinkronosan is láthatjuk. Nem rajongok a feliratos filmekért, de tény és való, hogy a Macbethet úgy kell látni. Ezek után nincs más hátra, mint hogy feltegyek egy kérdést. Vajon sikerült Kurzelnek vászonra adaptálnia Shakespeare művét? 

Chuck Palahniuk neve a legtöbbek számára a Harcosok klubja miatt lehet ismerős, mely azon kívül, hogy remek könyv, mára már kultikussá vált film is készült belőle David Fincher rendezésében, Edward Norton és Brad Pitt főszereplésével. Azóta sokan előszeretettel emlegetik a könyv egyik híres idézetét, a harci klub egyes (és kettes) számú szabályait, de hogy bármit idézgessenek a Beautiful Youból, azt erősen kétlem. Ha nem készült volna el A szürke ötven árnyalata film, azt mondanám, hogy valószínűleg filmet sem fognak forgatni a könyvből. Az azonban biztos, hogy Fincher nem tart igényt a rendezésre.

Az etnikai villongások, a szélsőséges ideológiák és az ezekből fakadó erőszak számtalan filmest ihletett már meg, gondoljunk csak az abszolút kultuszfilmnek számító Amerikai História X-re vagy az ausztrál Romper Stomper-re. Az ilyen témájú alkotásokat szinte mindig botrány övezi, hiszen ezt a jelenséget rendkívül nehéz pártatlanul tálalni a nagyközönség számára.
Miként korábban a District 9-nal kapcsolatban, úgy most sem szeretnék mély szociológiai értekezésbe kezdeni, ez legyen a szakemberek dolga. Vessünk inkább egy pillantást Goda Krisztina legújabb filmjére, a Veszettekre!

Állok az utcán, majszolom a sonkás szendvicsemet, mikor egy felettébb ismerős alak odajön hozzám és egy távirányító szerű valamit nyom a kezembe, majd elrohan. Mi a fene? Aztán később kiderül, hogy ezzel a kis távirányítónak látszó kütyüvel vissza tudok utazni az időben. Mekkora lenne, ha ez már ezer éve nálam lenne. Várjunk csak! Visszautazom az időben a fiatalkori önmagamhoz, odanyújtom neki a távirányítót és elrohanok, mielőtt felfoghatná mi történt. Várjunk csak!

1985-ben a Vissza a jövőbe című film készítői elénk tárták, hogy hogyan képzelik el a jövőt, azaz milyen lenne szerintük 2015-ben. Egy alapvetően pozitív jövőképet sugalmaztak, melyben a technika fejlődése hozzásegíti az embert a kényelmesebb, gondtalanabb élethez. Ezt az ötletet használta fel az Ad Astra kiadó, amikor a második antológiájának témát keresett. 2045, azaz milyennek látják az írók harminc év múlva a világot. Tizenhat elbeszélés született a témában, mind magyar író tollából, és az eredmény elkeserítő. Nem az írások minőségével van gond, hanem a jövőképpel. Hol vannak már az utópisztikus életképek? A legpozitívabb írás is jó ha semlegesnek mondható, a többi pedig egyszerűen disztópikus. Az előszó és a bevezető elbeszélés után három nagy témakörbe vannak sorolva az írások, ami sokat elárul a tartalmukat illetően:
- Veszélyes idők
- A lét új útjain
- Az apokalipszisen túl

Ha antológia sorozatot akarunk keresni a közelmúltból, akkor nem kell tüzetesen átvizsgálni az internet legsötétebb, legelrejtettebb bugyrait. Gondolhatunk a Black Mirrorra, ami ezt epizodikusan kezeli, és a True Detective-re, ami évadonként választja el történeteit. Utóbbi épp kapóra jön, hisz a 2. évad alig pár hónapja ért véget és vegyes fogadtatást kapott. A Fargo hasonló cipőben jár, mint a True Detective. Hatalmas kritikai siker volt tavaly, ám a cselekmény lezárult. A kérdés az, hogy túl tud-e lépni a True Detective hibáin és megosztóságán vagy épp ugyanabba a verembe esik bele. Nos, ha egyenlőre nem is tűnik annyira jónak, mint az előző, legalább markánsan érezni, hogy ugyanazt a sorozatot nézzük.