Breaking Bad utánpótlás kellene?! Vagy esetleg csak egy kiváló sorozat?! Jimmy McGill tudja, mire van szükséged, így a továbbiakban át is irányítanánk hozzá. De ki is Jimmy McGill? Egy feltörekvő ügyvéd, a híres Chuck McGill öccse. Most sincs meg? Saul Goodman? Igen, ő az. Az ördög ügyvédje a Breaking Badből. Noha már írtunk arról, hogy a második évad premierepizódja, valamint az első évad miképp is sikerült, az igazi vízválasztó csak most érkezett el. Személy szerint a Breaking Baddel egy hatalmas problémám volt: a második évad. Kicsit eseménytelen, túlságosan felvezetésre koncentrálónak éreztem, így talán érthető, hogy miért álltam kétkedve a Better Call Saul következő felvonásához.

Mikor először megláttam a Hurok előzetesét, szinte szó szerint eldobtam az agyam, mert nem hittem, hogy egy magyar film beharangozóját látom. Amikor 2 hete csütörtökön megjelentek az első kritikák, nagyon csalódott voltam, mert nem zengtek róla ódákat, pedig az előzetesben látottak és a történet ismeretének birtokában én csak jóra számítottam. Már éppen lemondtam volna a film megtekintéséről, amikor egyik ismerősöm kiírását olvasva nagyon fellelkesültem, és elhatároztam, hogy ha esik, ha fúj, én bizony megnézem. Még egy interjút is olvastam a rendezővel, ami után borítékolható volt, hogy nekem igenis tetszeni fog a Hurok.

Véget ért a várakozás és újra felcsendült a milliók által imádott opening, mely sokunkban a remény szikráját is újra lángra lobbantja. Vajon a rengeteg balszerencse jóra fordul végre, vagy még rosszabb vár ránk az elkövetkező szezonban? Erre a kérdésre sajnos még nem tudok válaszolni, mert én is veletek együtt bizakodok, hogy végre valahára valami örömteli is történjen Westeros és Essos szövevényes világában. De ne is latolgassuk a különféle ötleteket, s ne készítsük el fejben a milliomodik hipotézist a jövőre tekintve, hanem inkább nézzük meg, hogy mi is volt a pilotban.

Az európai filmes listámról már volt szó az ukrán The tribe-ról, az angol Fish tankről, a dán Zöld hentesekről, most pedig a belga Michaël R. Roskam filmje a soron következő, a Rundskop (Bikanyak). A 2012-es Oscaron a Legjobb külföldi film kategóriában is győzedelmeskedhetett volna, de hát az egy különös év volt, mert jött A némafilmes és visszahozta az idős akadémiai tagok gyermekkorát, illetve a külföldi filmeknél Asghar Farhadi Nader és Siminje győzött végül, Roskam pedig érthetetlenül díj nélkül maradt. De miről is szól a Bikanyak?!

Martin Scorsese ismét tett egy kitérőt a sorozatok világába, és újra összeállt Terence Winterrel, a Gengszterkorzó showrunnerével, továbbá bevette a buliba a rockzene egyik igazi nagy öregjét, Mick Jaggert is. Ők hárman egy olyan történet elmesélésére vállalkoztak, ami tömve van a zeneipar mocskos ügyeivel, szexszel, alkohollal, drogokkal, és közben bömböl a rock and roll.

Mi értelme bemutatni ezt a filmet? - jöhet a kérdés így jó pár hónappal a megjelenés után. Nos, erre más okom nincs, minthogy egyszerűen megfogott a film. Emellett kihangsúlyoznám, hogy a film nem jó, távol áll tőle, de túl sok jó ötlet van benne, hogy rossznak nevezzem. Igazából megdöbbentő volt nézni, ahogy felmutatnak egy sornyi jó gondolatot és ezekkel nem képesek mit kezdeni. Mielőtt azonban rögtön a bemutató végére szaladnék, vegyük is át, miről szól a történet, és alapvetően mit kínál a Victor Frankenstein.

Adrien Brody munkásságának origópontja a Zongorista, de hogy előtte és utána mi történt, azt kevesen tudják vagy csak nem is érdekli őket. Pedig sokoldalú színész, és nem engedi magát beskatulyázni, szerepei színes skálán mozognak. Egyetlen állandóság a színészi karrierjében a Wes Andersonnal közös munkakapcsolata, aminek égisze alatt olyan filmek születtek, mint az Utazás Derjeelingbe és a Grand Budapest Hotel. Brody ma ünnepli 43. születésnapját, én pedig írhattam volna a Zongoristáról, méltathattam volna a jogosan odaítélt Oscar-díjért, mégis a 2011-es Detachment (Mintatanár) c. filmjét választottam.

Elérkezett az idő, amikor már egy egész generáció nosztalgiával emlékszik vissza a gyerekkorára, ami a '80-as, '90-es évekre esett. A videojátékok korszakára, amikor a 3D-s megjelenítés még csak vonalakból állt és a legütősebb játéknak az ELITE számított. Jó zenék szóltak a rádióból, és még nem a márkahűség számított, hanem az, hogy jól érezzük magunkat az adott ruhában. Ezt az időszakot idézi fel Ernest Cline az Armada című könyvében, mindezt úgy, hogy az eseményeket a jövőbe (2018-ba) helyezi, de a történet elemeit a múltból meríti.

Mikor először hallottam a Hardcore Henryről, leesett az állam, hogy egy teljes egészében FPS nézetű filmet kapunk. Már maga az ötlet megfogott, hogy 2016-ban van új a nap alatt filmkészítés terén, és ez teljesen lenyűgözött, hiszen eddig ilyet még tényleg nem láthattunk. A történeten és a szereplőkön kívül egy egészen szokatlan dolgon csavart a rendező, Ilya Naishuller, mégpedig azon, hogy az operatőri munkát teljes egészében főszereplőjére bízta. Ez mind szép és jó, de vajon maga a film több lett egy vászonra adaptált lövöldénél? 

Régen imádtam a horrorfilmeket. Fiatalkorban nem válogat az ember, képes végignézni a legvállalhatatlanabb marhaságot is, a lényeg, hogy véres és/vagy ijesztő legyen. Persze akadnak igazi gyöngyszemek a kategórián belül, de lássuk be, manapság egyre nehezebben tudnak nekünk bármi újat mutatni. Az eredetiség nevű állatfaj képviselői úgy tűnik kihalófélben vannak, tisztelet a kivételeknek (pl. American Horror Story). Nemrég azonban új báránnyal bővült az akol, a Chiller nevű csatorna elsőként egy darabolós sorozattal próbál nyitni a közönség felé. Hogy mennyire sikeres a kísérlet, az a későbbiekben kiderül, jöjjön a Slasher bevezető része!