Valaha a moziba járás olyan eseménynek számított, mintha színházba menne az ember. Valaha a mozik méltán érdemelték ki a filmszínház titulust; az előkelő és pompás vetítőtermekben teltházas vetítések zajlottak, a nézők és a film kapcsolata is sokkal intimebb volt, mint napjainkban. Aztán valami megváltozott...a digitális technológiával (DVD, internet) és a plázás tömegkultúrával együtt megérkeztek a plázás mozik és vele egy, a korábbitól teljesen eltérő filmnézési kultúra, mely ugyanolyan tömegtermékként tekintett a mozgóképre, mint például a Coca-Colára. Sajnos ezzel együtt a korábbi intim moziélmény is elkezdett visszaszorulni és a filmnézés vásári mulatsággá alakult át, melynek állandó kísérője, a kóla, a popcorn, a nachos, és sajnos sokszor a vásári viselkedésmód is. De eltűnhet-e végleg az igazi filmszínházi mozinézés?

Nem tegnap volt a napja, hogy utoljára bedobtunk volna valamit a szemetesládánkba, pedig a „kicsikének” már nagyon korog a gyomra. Rá is szoktatjuk az egészséges életmódra, a sok zöldség elfogyasztása pedig köztudott, hogy rengeteg vitaminbevitellel jár. De vajon tényleg kell ez nekünk? Személyes kedvencem a paradicsom, vagy legalábbis volt addig, amíg ki nem térítettek a hitemből. Nézzük, mit ad számunkra A gyilkos paradicsomok támadása (1978).

Tangó: forró, tüzes, feszes és persze szexi, így nemcsak Argentínát, de az egész világot meghódította, beleértve a filmvásznat is. Egyik legjobb példa erre talán Itzak Perlman Tango-ja, mely a Schindler listájában és az Egy asszony illata című filmben is felcsendült. Az utolsó tangónk (mely nem összekeverendő Az utolsó tangó Párizsban című filmmel) direktora, az argentínai születésű német rendező, German Kral, arra vállalkozott, hogy az argentin tangó két legnagyobb ásza előtt tisztelegve készítsen portréfilmet. A Kritizátor képzeletbeli parkettjén, Az utolsó tangónk!

Amikor megtudtam, hogy Jonathan Nolan a HBO-val karöltve dolgozik, valamit azonnal elkezdtem várni az akkor még névtelen sorozattal kapcsolatban. Bár a széria alapjául szolgáló filmet még nem láttam, egyik barátom ódákat zengett róla, ami szintén csak remek alapul szolgált várakozásomnak. Tűkön ülve vártam hát, hogy belevessem magam a Westworld világába. Ezúttal egy rendhagyó kritikával készültem, ugyanis most az eddig megjelent két rész alapján olvashatjátok el, hogy én mit gondolok az Anthony Hopkins nevével is fémjelzett sorozatról. A kritika enyhe spoilereket tartalmaz!

A legvadabb álmaimban sem mertem gondolni, hogy a hazai mozik vásznaira költözik a magyar keresztségben Kiéhezettekre hallgató zombis dráma. És láss csodát, pár hete jött a hír, hogy igenis vetítik. Az pedig csak hab a tortán, hogy elég jó kritikákat kapott. Némi düh tombolt bennem a film előtt, de hála Melanie-nak, sikerült megbirkóznom vele. Ha ki vagy éhezve egy jó filmre, de nem vagy benne biztos, hogy tetszene-e neked a Kiéhezettek, akkor kattints a továbbra. 

A Laika stúdió egy Neil Gaiman-adaptáció, egy zombikaland és a föld alatt élő trollok világa után ezúttal a középkori Japánba kalauzol minket. Új történetük tele van varázslattal, izgalmakkal és szerethető karakterekkel. Lássuk hát, hogy a Kubo és a varázshúrok hozza-e az eddigi munkáik színvonalát!

Bryan Singer legutóbbi X-men filmjét már nem vetítik a mozik, de aki úgy érzi, hogy kimaradt a különleges képességű gyerekek mókájából, az most bepótolhatja azt Vándorsólyom kisasszony és védencei kalandjával, Tim Burton rendezésében. Félreértés ne essék, aki azt hitte, hogy Burton karrierjének reneszánsza köszönt majd be, az csalódni fog. Nyomokban felfedezhetőek ugyan a rendezőre oly jellemző motívumok, de ez inkább a hozott alapanyagnak köszönhető (legyen az bármennyire sablonos), mégsem éreztem azt a keserédes, néha szívszorító érzést, mint az Ollókezű Edward, A halott menyasszony vagy az Ed Wood esetében.

Luke Cage karakterében legalább akkora potenciál van, mint amennyire érdektelen is lehet sokak számára. Elvégre is nincsenek látványos akrobatikus mozdulatok, sztreccs gatya, meg menő álarc. A fickó nem hord jelmezt, és nem lő tüzes gömböket a kezéből. Ennek köszönhetően persze nehezebb is vele dolgozni egy írónak. Jóval emberközelibb hősről beszélünk, mind személyiség, mind történetek terén. Ezért is volt érdekes látni, hogy milyen sztorit kanyarítanak neki.

A mai napon, kereken harminc éve, hogy a magyar közönség először láthatta Ternovszky Béla és Nepp József mára kultikussá vált animációs filmjét, a Macskafogót. Talán nincs még egy hazai rajzfilm, ami ennyire beleégett volna a tudatunkba, és aminek a zseniálisan megírt szövegeit ne idéznénk fel egymás között újra és újra. De ezen kívül mi kellett ahhoz, hogy igazi közönségkedvenccé váljon?

Élénken él bennem, amikor májusban drága szerzőtársammal először láttuk az akkor még Nerve-re keresztelt film előzetesét. Nem mondom, hogy hangosan nevettünk rajta, de tény, hogy megmosolyogtuk, és már előre temettük a filmet. Tipikus tinifilmnek tűnt, egy aprócska csavarral; valamint a főszereplők színészi teljesítményét is kifogásolhatónak találtuk. Elérkezett a nyár közepe, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész világ Pokémon GO lázban égett. Ekkor kezdtem elgondolkozni azon, hogy nem is akkora hülyeség az, amit láthatunk. Türelmetlenül vártam, hogy a hazai mozik is behozzák, és végre megnézhessem, bízva abban, hogy egy jó filmélménnyel gazdagodhatok.