Nem tegnap volt a napja, hogy utoljára bedobtunk volna valamit a szemetesládánkba, pedig a „kicsikének” már nagyon korog a gyomra. Rá is szoktatjuk az egészséges életmódra, a sok zöldség elfogyasztása pedig köztudott, hogy rengeteg vitaminbevitellel jár. De vajon tényleg kell ez nekünk? Személyes kedvencem a paradicsom, vagy legalábbis volt addig, amíg ki nem térítettek a hitemből. Nézzük, mit ad számunkra A gyilkos paradicsomok támadása (1978).

Nos, adott egy város Kaliforniában, ahol megmagyarázhatatlan módon életre keltek a paradicsomok és megtámadják a gyanútlan embereket. Kutatók egy egész hada küzd a problémával, ám a gyilkos vitaminbombák tovább szedik áldozataikat, mígnem a végén kirobban az első zöldségháború. A várost a káoszba taszítják és közeleg az elkerülhetetlen apokalipszis.

Nehéz lenne szavakba önteni, hogy mit éreztem a film megtekintése közben. Haragudtam volna? Nem, azt azért nem mondanám. Sírva röhögtem volna? Nem, még az sem, inkább minden porcikámat elhagyta az élet. Mert ezt a filmet nem lehet utálni azért, mert egy rakás takony, vagy hogy annyira fáj, hogy az már vicces lenne. Ez a produkció a végletekig lefárasztja azt az egyént, aki le mer ülni elé és végignézni. Na, de vegyük sorra, hogy miért!

A film elején védőpajzsként hozza elő Alfred Hitchcock Madarak című filmjét. Meg kell mondani, a hatáskeltést nagyon ügyesen csinálja, de ami ezután történik, arra nincs megfelelő szó. Mentségére legyen szólva, egyáltalán nem veszi magát komolyan ez az alkotás, sőt, tisztában van a saját hülyeségeivel, de mégis… Egyáltalán nem képes semmilyen jó kedélyű, vagy humoros légkört teremteni, még ha ez is a cél. Próbálkozások vannak rá ugyan, de egyáltalán nem érik el az ember ingerküszöbét. Egy túlerőltetett baromsághalmazt kapunk az arcunkba, amely már az elején lelombozza az érdeklődésünket. Ha a jelenetek színvonalát tekintem, akkor ki merem jelenteni, hogy egy 5 éves kisgyermek jobb dramaturgiai készségekkel van megáldva, mint az alkotók, és itt van a bökkenő. Nem azzal van a gond, hogy olyan laposak a poénok, „mint a lángos hátulról”, hanem magával a tálalással vannak alapvető problémák. Ha a vígjáték részét tekintem, nem lehet gyűlölni ezt a filmet, mert olyannyira nem tartja magát sokra, hogy az néha valahol komikus. Milyen kár, hogy vígjátéknak viszont rettentő unalmas és agyrohasztó. A filmben előadott vizuális poénok bármelyik Benny Hill show-ba elmennének, csak kár, hogy az alaphangulat ezt nem biztosítja. Még ha lenne mögötte valamilyen színészi alakítás, ami ezt erősítené, de nincs. A karakterek megformálói látszólag annyira szartak bele mindenbe, hogy beleélni nem voltak hajlandóak magukat még a vígjáték szituációba sem.

A képi megvalósítás talán még elmegy. Nincsenek benne hajmeresztő vágások, sokkoló bemutatások vagy izgalmas látványok, de legalább ezek hellyel-közzel rendben vannak, már ha nem vizslatjuk olyan szúrós szemmel. A paradicsomok hangeffektjei viszont sírva röhögősek. Én nem tudom honnan szedték ezeket, de nagyon mókás. Még egy bizonyíték, hogy mennyire tudatában van a mű saját bugyutaságának. Történeti felépítésről pedig nem is beszélhetünk, hiszen az elején belecsöppenünk a közepébe, és onnantól csak kapjuk az arcunkba a sok bődületesen nagy baromságot. Van itt minden: néger Hitler, konföderációs ejtőernyős, 12 éves sajtóriporter, szárazföldi búvár… Egyszóval összeszedték az összes képtelen szereplőt, és ebbe a nagy halom katyvaszba öntötték. Csoda, hogy semmi komolyságot nem mutat? Hisz már önmagától a hasát fogja a röhögéstől. A film becsült költsége 90 000 dollár volt. Bőven lehetett volna ezt az összeget másra költeni, de nem bántsuk ennyire. A rendező, John De Bello később sem adta fel a paradicsomok iránti rajongását, készített vagy három folytatást, mindegyiket ugyanezen a színvonalon. 1979-ben meg is kapta jól megérdemelt jelölését a Stinkers Bad Movie Awards keretein belül, ahol a filmekben értékelik a legrosszabb hozzávalókat. John De Bello elnyerte a legrosszabb rendezés érdemérmet, büszke lehet magára.

Több szót nem is érdemel. Rettentően fáj végignézni  ezt a ténylegesen borzalmas produkciót, de mégis… Gyakorlatilag ez a film a hetvenes évek Sharknadója. Mindenki tudja róla, hogy egy kalap szar, mégis eltűrik, mert bár vígjátéknak olyan lapos, mint a bicikli kereke a jó idő beköszöntével, és a jelenetek színvonala a béka segge alatt van, mégis van akkora önkritikája a filmnek, hogy ezt nem róhatja fel neki senki. Ha nem bírsz aludni, akkor nyugodtan nézd meg, utána sem fogsz tudni, mert nemhogy pihenni, élni sem lesz kedved. Dobjuk is ki gyorsan, és felejtsük el a paradicsomokat.