Az utóbbi időben igyekszem egyre több filmet bevizsgálni azok közül, amiket jelölnek a Golden Globe vagy az Oscar keretein belül, esetleg díjat is nyertek már. Nem mintha ez lenne a mérce, mert tömegével fut az ember olyan alkotásokba, amiket nem említenek ezeken a díjátadókon, mégis nagyszerűek. Ugyanakkor úgy néz ki, az utóbbi időben mindig találok kedvencet, vagy olyat, amire megéri szánni az időt. Ott van például a Wiphlash, ami az egyik kedvencem lett. Nem is véletlen egyébként, hogy megnéztem a La La Land című filmjét, ami szó szerint tarolt a Globe-on (semmi nem nyert eddig ennyi szobrot). Persze mindig le vagyok maradva mindennel, de örömmel vállaltam, hogy írok a Manchester by the Sea-ről, amúgy is rajta volt a listámon. Mondjuk velem könnyű dolguk van, mert olyan pali vagyok, aki inkább néz meg egy drámát, mint a huszadik démonos horrort. Oké, nem is nagyon nézek horrort, démonosat is nagyon elvétve.

Nem kis teljesítmény egy szériából évente kidobni egy darabot, de a Call of Duty-sorozatnak valahogy (több különböző fejlesztő cég egyszerre több projekten dolgozik) mindig sikerül. Személy szerint utoljára a Modern Warfare-t, esetleg a Modern Warfare 2-t élveztem igazán (single- és multiplayerben egyaránt), a Call of Duty: Kutyák (Ghosts) óta pedig képtelen volt rávenni, hogy érdeklődjek iránta. Egészen az Infinite Warfare-ig. Amikor az első trailer megjelent róla, éppen kijött a Battlefield 1 bemutatója is, és hát kevés nagy cím mondhatja magáénak az ~560 000 like vs 3 440 000 dislike kombót. Aztán jött a sztoritrailer Kit Haringtonnal. Hogy jó lett-e a kampány? Mindjárt kiderül. Vigyázat, durva spoilerek!

A számolás joga film azoknak a kiskosztümös, körömcipőbe kényszerített színes bőrű nőknek a kálváriáját mutatja be, akik a 60-as évek szegregációtól terhes Amerikájában a NASA űrprogramjában dolgoztak. És nem, nem mint takarítók, hanem mint programozok, mérnökök, kalkulátorok! Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy még mindig konstans beszédtéma az OscarSoWhite-jelenség, és mindenki döntse el maga, hogy az egyre több fekete színésszel készülő alkotások és a témaválasztás, továbbá a filmes nominálás és díjazottság vezeklés-e Hollywood részéről, esetleg jó marketing, vagy egyenesen képmutatás. Az viszont tény, hogy az idei Oscar Legjobb film kategóriában három film is érdekelt, amit színes bőrű rendező jegyez, illetve a színészei is azok (A számolás joga, Fences, Holdfény). Ettől függetlenül persze a La la land fogja elhappolni az összes fontos díjat, de legalább a jelölés megtörtént.

Három évezreddel járunk az Ender vezette mindent eldöntő csata után. Az emberiség időközben kirajzott és kolóniákat hozott létre a felfedezett, lakható bolygókon. Idegen értelmes lényekkel az új időszámítás szerint 1866-ban kerültek kapcsolatba, amikor telepesek leszálltak a Lusitaniának elnevezett bolygón. A földetérést követő ötödik napon jöttek rá, hogy a porquinhok, azaz a malackák nem is állatok. A keresztény kolónia létszámát korlátozták a bolygón, és egy kutatócsoportot hoztak létre, akik tanulmányozták a malackák társadalmát. Azonban a be nem avatkozás politikája igencsak megnehezítette a tudósok életét.

Ki gondolta volna, hogy az ördög szilveszterkor született? Kicsit elkéstem a felköszöntéssel, de ha plusz-mínusz pár napra kitolhatjuk, miért ne lehetne egy hónapra? 1996. december 31-én, húsz éve jelent meg a Diablo nevű ARPG játék, ami egymagában újradefiniálta, avagy inkább megteremtette az ActionRPG műfaját. A Blizzard kis üdvöskéje rajongók millióinak szívébe lopta be magát (bár ha az ördög csinálja, lehet, hogy kicsit necces húzás), miközben hatalmas utat tett meg ezalatt a két évtized alatt. Nézzünk tehát egy nyúlfarknyi összefoglalót arról az univerzumról, ami éveken át szolgált például, milyennek kell lennie egy eszméletlenül sötét hangulatú, démonkaszabolós játéknak.

A 2017-es év első Szemetesládája ezúttal a tenger gyümölcseinek teríti meg az asztalt, sajnos nem túl ízléses módon. A harmadkategóriásnak sem nagyon nevezhető falatok jó eséllyel megfekszik az ember (vagy inkább néző) gyomrát, ezért ez az alkotás bőven rászolgált arra, hogy újrahasznosítsuk. Nézzük, mit rejt számunkra a Gyilkos cápa vs. óriáspolip (Mega Shark vs. Giant Octopus, 2009).

Ha valaki pár éve azt mondja, hogy egy musical filmről fogok kritikát írni, valószínűleg nagyot nevettem volna, mivel nem rajongok azért, hogy egy filmben dalokkal meséljenek el egyes részleteket. A La La Land azonban szakított ezzel a hagyománnyal, jött, látott és nyert. Egy igazi feel good film, de vajon mi rejtőzik a dalok mögött?

Most, hogy a Sherlock negyedik (és lehet utolsó) évada a végéhez ért, beszéljünk egy kicsit a Doctor Who-ról. Először is: mi lett vele és hogy jön ide? Nos, az időutazós sorozatot még úgy 2010-2011 fordulóján vette át Steven Moffat íróúr, és vállalta, hogy ő legyen a sorozat showrunnere (és vegyük hozzá, hogy 2010-ben kezdte a Sherlockot). Innentől nagyjából egy-két évadig sikerült egy bizonyos színvonalat megtartani, aztán valahogy minden vakvágányra terelődött. Moffat ugyanis borzasztó módon szereti szükségtelenül túlbonyolítani történeteit, melynek eredményeképp az évad vége volt az eleje, az eleje a vége, a közepe meg a fene tudja. Persze a pontokat össze lehet kötni, de tényleg muszáj feleslegesen nyakatekerté tenni valamit? Nos, ez a módszer már a Sherlock harmadik évadjában is fel-fel tünedezett, még egészséges mértékben. Viszont elérkezett a negyedik évad...

Nemrégiben debütált a hazai mozikban Mel Gibson velőtrázó új rendezése, a Hacksaw Ridge, magyar címén A fegyvertelen katona. A film egy fiatal adventista felcser, Desmond Doss igaz történetét dolgozza fel, aki lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres szolgálatot, de elsősegélyesként 75 társa életét mentette meg az okinawai csata poklában, a II. világháború végén. A film mögött rejlő igaz történetről, az adventista egyházról, Mel Gibsonról és teológiai kérdésekről Csizmadia Róbertet, a Magyarországi Hetednapi Adventista Egyház főtitkárát kérdeztük meg, aki a film magyarországi forgalmazásában és ismertetésében is szerepet vállalt.

Dave Eggers hosszú ideje foglalkozik emberi jogi válságokkal, és nonprofit könyvsorozat formájában is próbálja felhívni az olvasók figyelmét a veszélyekre, interjúkon keresztül. A Kör is ezt hivatott továbbvinni, egy könnyedebb és szórakoztatóbb formában, közvetlenül a célközönségnek címezve.

A történet főszereplője Mae, a huszonéves lány, aki a felsőfokú tanulmányait befejezve kénytelen visszatérni szülővárosába, ahol egy közműcégnél kap állást. A szürke kisváros és az unalmas munka kettétöri álmait, mígnem egy napon, volt koleszos szobatársnője, Annie segítségével állást nem kap a Körnél, a menő, fiatalos, feltörekvő technológiai cégnél. Már az első napon látja, hogy a lehetőségek tárháza kimeríthetetlen és álmait meg is valósíthatja, ha a jövőjét a céghez köti.