Ha valaki pár éve azt mondja, hogy egy musical filmről fogok kritikát írni, valószínűleg nagyot nevettem volna, mivel nem rajongok azért, hogy egy filmben dalokkal meséljenek el egyes részleteket. A La La Land azonban szakított ezzel a hagyománnyal, jött, látott és nyert. Egy igazi feel good film, de vajon mi rejtőzik a dalok mögött?
A történet rendkívül egyszerű, adott egy nő, aki a Warner Bros. stúdió kávézójában tengeti napjait hatalmas álmokat dédelgetve. Érthető módon a környezet és nagynénje miatt színésznői karrierről álmodozik, és castingról canstingra jár, ahol balszerencséjére sorozatosan elutasítják, különféle indokkal. Továbbá van egy férfi, akinek élete romokban hever, ám ezzel mit sem törődve, a jazz felélesztése iránt táplál reményt. Jogos a kérdés, hogy ők ketten mégis hogyan találkoznak. Ez azonban legyen meglepetés, ahogy a történet további része is, mert ezt a filmet mindenkinek a saját szemével kell látnia, és hatalmas bűn lenne a részemről, ha minden részletet elmesélnék.
Ez önmagában mind szép és jó, de ahogy a Golden Globe-on való tarolása is mutatja, többről van szó. Pont azt használta ütőkártyaként, amit a legkevésbé gondoltam, hogy tetszeni fog, méghozzá a musical-betéteket. A film eleji dugótól kezdve, a planetáriumban lévő énekes, táncos jelenetig mindegyik zseniális. Képzeljetek el egy fantasztikus dalt, tiszta, hibátlan hanggal megáldott színészeket, továbbá egy remek koreográfiát, és máris megkapjátok a film gerincét. Nem viccelek! Ezen sorok írása közben is a soundtrack albumot hallgatom és teljesen el vagyok ájulva tőle. Annyira fülbemászóak a zenék, hogy ha tehetném, egész életemben non stop hallgatnám őket. Mindehhez társul a színpadias ábrázolásmód, ami leginkább az adott szereplő reflektorfényben való fürdőzésében nyilvánul meg. A legszebb pedig ezekben a jelentekben, hogy egyáltalán nem válnak dominánssá, hanem a sztori is halad a saját medrében mindenféle éneklés és táncolás nélkül.
Mint már említettem, a zenék csodálatosak, és bár rengeteg dolgon elbukhatott volna a film, mégis ezeken múlott szinte minden. Ha ugyanis Justin Hurwitz nem ilyen csodálatos zenei albumot készít, akkor Emma Stone és Ryan Gosling hiába énekel és táncol hibátlanul, mégsem lenne az igazi. Színészek terén pedig főszereplőnek el se tudnék más színészeket képzelni. Remekül működik Gosling és Stone között a kémia, és még akár a való életben is el tudnám őket képzelni egy párként. Mellékesen jegyzem meg, hogy a Blue Valentine (mindenképp nézzétek meg egyszer) óta nem láttam ennyire szép ábrázolását a szerelemnek. Összességében kijelenthető, hogy Damien Chazelle a Whiplash után egy újabb remekművet tett le az asztalra, amit nagy valószínűséggel az Akadémia is jó pár díjjal fog jutalmazni. Ha jellemeznem kellene a filmet, akkor a szerkezete miatt Vivaldi: Négy évszakához tudnám hasonlítani. Ja, és még valami! Férfitársaim, bár még messze a Valentin nap, de erre a filmre feltétlenül vigyétek el a barátnőtök/feleségetek, mert ez a tökéletes randifilm. Végül pedig engedjétek meg, hogy a kedvenc zenémmel zárjam kritikám.