A számolás joga film azoknak a kiskosztümös, körömcipőbe kényszerített színes bőrű nőknek a kálváriáját mutatja be, akik a 60-as évek szegregációtól terhes Amerikájában a NASA űrprogramjában dolgoztak. És nem, nem mint takarítók, hanem mint programozok, mérnökök, kalkulátorok! Mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy még mindig konstans beszédtéma az OscarSoWhite-jelenség, és mindenki döntse el maga, hogy az egyre több fekete színésszel készülő alkotások és a témaválasztás, továbbá a filmes nominálás és díjazottság vezeklés-e Hollywood részéről, esetleg jó marketing, vagy egyenesen képmutatás. Az viszont tény, hogy az idei Oscar Legjobb film kategóriában három film is érdekelt, amit színes bőrű rendező jegyez, illetve a színészei is azok (A számolás joga, Fences, Holdfény). Ettől függetlenül persze a La la land fogja elhappolni az összes fontos díjat, de legalább a jelölés megtörtént.
A történet középpontjában három nő áll, akik halmozottan hátrányos helyzetbe kerülnek a nemük, de legfőképpen bőrszínük miatt. Kathrine (Taraji P. Henson) az a fajta zseni, akinek tehetségére már igen korán felfigyeltek, és a szegregációhoz képest igyekeztek kellően kitanítani. Özvegyen, két lányát egyedül nevelve próbál egyensúlyozni a karrier és a család között, miközben éppen azon dolgozik, hogy Amerika végre embert küldhessen az űrbe. Dorothy (Octavia Spencer) vezető pozíciót próbál kiharcolni a feletteseinél, de a bürokrácia csak a legkisebb hátráltató tényező ebben a kilátástalan harcban, miközben a koordináláson túl számítási, programozási feladatokat lát el. Mary (Janelle Monáé), mint ahogy saját maga is elmondja, ha fehér férfinek születik, már rég mérnök lenne. És talán lehet is, mert kész bíróságra vinni az ügyét, és kérelemhez folyamodni, hogy a fehérek számára fenntartott egyetemen tanulhasson. Hármójuk alakját nem a történelem ihlette, mindannyian valós személyek, akik sokat tettek a fekete nők helyzetéért, mint ahogyan a NASA is sokat köszönhet nekik, Kathrine-ről például termet neveztek el nem olyan rég. Érdekesség, hogy a NASA másfél év múlva tervezi felküldeni az első afroamerikai nőt az űrbe: Jeanette Epps fizikus-űrmérnököt.
A számolás joga néhol szentimentális és túlzó, ugyanakkor a három nő heroikus küzdelme a törvényekkel és az előítéletekkel szemben emberi marad. A szegregáció különböző szegmenseit aprólékosan jelenítik meg, kezdve a külön bejárati oldalról a nyilvános épületekben, egészen a fekete nők számára fenntartott mosdókig. Ehhez mérten két olyan szereplőt is kapunk, akik a rasszizmus egy-egy irányvonalát képviselik. Kirsten Dunst sosem tartottam nagy színésznek, de a női részleg vezetőjeként lehengerlő. Tipikusan az a fajta ember, aki sosem merné nyíltan felvállalni a rasszizmusát, de tetteivel és eufemista megnyilvánulásaival pontosan ezt közvetíti. A másik ilyen karakter a főmérnököt alakító, egyszerre szexista és rasszista Jim Parsons. Na ő nem finomkodik, az már egyszer biztos! Mégis alulmarad a saját végeláthatatlan küzdelmében, ami javarészt annak köszönhető, hogy nem tudtak karaktert írni a nyíltan rasszista eszmeiség köré. Parsons látszólag szenved a szereppel, nem tud mit kihozni főmérnökéből, csak meresztgeti a szemét meg cicceg, ráadásul a munkája terén inkompetensnek állítják be.
Kevin Costner Al Harrisonja azt szimbolizálja, hogy a bőrszín mellékes, mert felőle bárki kiszámíthatja a röppályát, amennyiben helyes és használható adatokkal tud szolgálni. Bármennyire gyakorlatias ember, a legszentimentálisabb jelenetet mégis ő szolgáltatja: elnyújtott percekig képes kalapáccsal püffölni a szigorúan fekete nők számára fenntartott mosdót jelző táblát, hogy Kathrine-nek ne kelljen áttipegnie A épületből B épületbe, gyakorlatilag „véget vetve a rasszizmusnak”. Persze ez nem ilyen egyszerű, a valóságban semmi ilyen nem történt, mint ahogy a három nőalak sem volt ennyire vehemens, hogy mindenképpen érvényesítse az akaratát, ugyanakkor az üzenet, amit Theodore Melfi rendező szeretett volna átadni, még ha picit hatásvadász módon is, de átjött. Nem fog díjeső hullani az alkotókra és a színészekre, pedig fontos témát dolgoz fel, mert jó ütemben forgatott, megható film, kis humorral fűszerezve, amit eredeti nyelven érdemes megtekinteni. Mert érdemes!
