Önmagunk veszélyeztetése, a kísérletezés mindig is egy meghatározó eleme volt a művészetnek. Ha most a mozgóképekre koncentrálunk, elég a drasztikus hízásokra és fogyásokra gondolni – Robert De Niro a Dühöngő bikában, Christian Bale A gépészben vagy az Amerikai botrányban, Tom Hanks A számkivetettben, és a lista még folytatódhatna egy darabig. De mi van akkor, ha nem a testalkatukkal játszadoznak a színészek, hanem a szó szoros értelmében bántják magukat a szórakoztatás érdekében? Akkor a Jackasst nézzük.

A társadalmi problémákról filmet készíteni egyrészt nagyon hálás feladat, hisz sok oldalról meg lehet ragadni őket úgy, hogy tartalmas legyen az alkotás, emellett viszont rendkívül nehéz is, hiszen ezek nem csupán komplex jelenségek, de érzékenyek is. Ahhoz, hogy jó film készüljön belőlük, nemcsak az alapvető mozis értékeknek kell meglenniük, hanem az ábrázolás hangsúlyát is művészi pontossággal kell belőni. Nem szeretjük a közönyös, felületes alkotásokat, a giccseseket pedig még annyira sem. Ezek alapján belegondolni a Fél Nelson alapkoncepciójába, ami tartalmazza a szegregált feketék helyzetét, a drogproblémát és az oktatás kritikáját is, kifejezetten ijesztően hathat – szerencsére tévesen.

Egy testőr mindig jól jön, főleg mai világunkban, ahol napról napra globálisan nő a terrorfenyegetettség. Politikusok, uralkodók, vallási vezetők és híres sztárok veszik igénybe azon emberek szolgáltatásait, akik kellő tapasztalattal, életkorral és képzettséggel rendelkeznek, hogy az érintett személy biztonságát megóvják. A filmvásznon rengeteg ehhez hasonló sztori látta meg a napvilágot, melyek jobbára megszokott helyszíneken, megszokott karakterekkel és megszokott kerettörténetekkel tálalják a testőrök veszélyes munkáját a néző szeme elé. Ám mi lenne, ha kicsit csavarnánk a dolgon és egy teljesen új szituációt mutatnánk be változatos szereplőkkel, kellően komikus, ugyanakkor megindítóan drámai keretek között, kizökkenve a megszokott ábrázolásokból? A Full Metal Panic! című anime megbontja a jól bevált formát és egy (a maga korában) merőben új szemszögből mutatja be egyedi történetét.

Közhely, hogy a halál az élet velejárója, és ezért már meg is tanultuk a filmvásznon kezelni. Minden alkotásnak meg kell erőltetnie magát, hogyha el szeretne érni csak kis empátiát is a nézőitől. Főként, hogyha a gyászról van szó, hiszen meggyászolni egy szereplőt komoly megpróbáltatást jelent úgy, hogy közben az agyunk nem felejti el, hogy egy fiktív világot nézünk. Sokkal könnyebb a kívánt hatást elérnie a filmnek akkor, ha jóval egyszerűbb, ösztöni természetű érzelmekre próbál meg hatást gyakorolni – ilyen például a harag. Ezzel elérheti, hogy a közönség erős impulzusokat éljen át, és ez által okoz számunkra maradandó élményt. A gyász és a harag átéltetésére az utóbbi években a legtökéletesebb példa talán a Trónok Harca sorozat, mely forgatókönyvi bravúrjainak köszönhetően a legtöbb érzelmi indulatot kiváltó sorozat az elmúlt évtizedben.

Miközben évek óta hiány van hagyományos értelemben vett egész estés hosszúságú, hazai gyártású animációs filmekből, az alkotók igyekeznek megtalálni a kiskapukat. A MTVA Mecenatúra programjában támogatott animációs televíziósorozatok epizódjainak összefűzésével tudnak a moziba is eljutni a gyermekeknek szóló filmalkotások. A mintát a Kedd Stúdió által gyártott Bogyó és Babóca filmek jelölték ki. Idén ezt a módszert használta a Lengemesék, majd nemrég az Egy kupac kufli is.

Úgy gondolom, hogy először szükségszerű lenne leszögeznem pár dolgot. A 2017-es AZt nem a regények és az 1990-ben napvilágot látott televíziós sorozat fényében tervezem értékelni vagy áttekinteni. Jelen írásban csak önállóan a filmmel, annak értékeivel vagy gyengeségeivel fogok foglalkozni, így azok is kaphatnak egy összképet róla, akik kizárólag ezután a mű után érdeklődnek.

A Defenderst mindenhol úgy jellemezték, mint a tévére szabott Avengerst. A Marvel ugyanis megkísérelte azt, amit a moziban már sikerrel véghez vitt. Csinált pár különálló sztorit különböző karakterekkel és összeeresztették őket. A végeredmény? Véleményem szerint felemás. Spoileres leszek.

Tavaly nagy népszerűségnek örvendett a Moly.hu oldalról induló kezdeményezés, amely a 2015-ös sci-fi és fantasy megjelenésekből megpróbálta kiválogatni a 10-10 legjobbat, hogy a zsánerrel ismerkedő, vagy időszűkében lévő olvasók választását megkönnyítsék. Erről, pontosabban a végeredményről mi is írtunk a Segítünk választani cikkünkben. A sok pozitív visszajelzésnek köszönhetően ez idén is elkészült.

Az ajánlót két csoport készíti, kisebb-nagyobb átfedéssel. A sci-fi részleget @acélpatkány (új nevén @Spaceman_Spiff), míg a fantasyt @Dominik_Blasir tartja egyben. A végeredmény pedig a moly.hu augusztusi Merítés rovatában látott napvilágot. Ahhoz, hogy valaki szavazóképes legyen, legalább 50%+1 sci-fi és/vagy fantasy könyvet kell elolvasnia a 2016-os megjelenések közül. Idén ez a sci-fi zsánerében 19 regényt jelentett. De nem is húzom tovább. Szerintem ennyi éppen elég volt felvezetésnek :)

Napjaink közgondolkodását a nemi szerepekről szinte minden médium, illetve művészeti ág igyekszik valamilyen szinten formálni, vagy legalábbis választ kínálni azokra a kérdésekre, melyek az identitások körül felmerülnek. Ennek köszönhetően több releváns válasz is létezhet arra, hogy mitől tekintünk valakit hiteles férfinak az egyes szituációkban. Kedvünkre válogathatunk azokból a pozitív tulajdonságokból, melyeket a társadalom egésze el tud fogadni, legyen szó egy családapáról, a tökéletes szeretőről vagy akár egy hivatásos gyilkosról. Intellektuális, megbízható, jóképű és sorolhatnánk.

Van abban valami sorsszerűség, hogy a 2017 július közepén elhunyt George A. Romero-t augusztus végén Tobe Hooper is követte. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Wes Craven is épp két éve távozott, láthatjuk, hogy a ’70-es évek környékén induló, társadalomkritikus horrorfilmrendezők lassan távoznak közülünk.