Mióta világ a világ a gyermekeket furcsa, de aranyos teremtmények kalandjaival lehetett a leginkább megfogni. Az E. T.- A földönkívüli mesterien fektette le a nem evilági lény és az átlag földi gyermekek kapcsolatának történetét. Ezt ezúttal a Jetikölyök című Dreamworks mozi követi, sajnos túlságosan is szolgaian.

A filmkészítés egyik fontos funkciója lehet, hogy közelebb tudja hozni a jelenkor emberéhez a múlt emberének dilemmáit, aki így jobban megérti és átérzi a megtörtént eseményeket, a régi korok hangulatát, az akkor élt emberek érzelemvilágát. Az Akik maradtak, Tóth Barnabás filmje szerencsére el tudja érni mindezeket.

Amikor az első hírek megérkeztek arról, hogy Lindelof a fantasztikus A hátrahagyottak után a Watchmenből fog sorozatot csinálni, nagyon megörültem. A forgatókönyvíró korábbi sorozatait is szerettem, így egyértelmű volt, hogy az Alan Moore és Dave Gibbons képregényére épülő szériára is benevezek. Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a sorozat egyáltalán nem a képregényt meséli el, mint ahogy azt a 10 évvel ezelőtti film tette, hanem tovább viszi az alpmű cselekményét. Az első trailerek pedig még a legszkeptikusabb embereket is meggyőzték, hogy megéri belepillantani az HBO legújabb sorozatába. 

Manapság a tévésorozatok egyet jelentenek a bőség zavarával. Azoknak, akik egy jó műsört akarnak kifogni, bőven van hová nyúlniuk, főleg a streaming szolgáltatások bejövetelével. Ebből kifolyólag pár évad után az ember felteszi önmagának az alapvető kérdést: érdemes ezt még néznem?

Leírták már sokan, leírom most én is: a mozikban épp a folytatások korát éljük. Ebben a korban pedig állandó vitatéma, hogy általánosságban szükség van-e arra, hogy minden történetet tovább meséljünk. Van aki azt mondja, hogy ha van egy masszív rajongótábora az adott karaktereknek, és a készítők is éreznek magukban lendületet, akkor persze, hogy folytatni kell. Mások szerint ez óhatatlanul a karakterek kifulladásához, önismétléshez és ötlettelenséghez vezet, és megöli a kreativitást. A Zombieland: A második lövés az a film, ami mindkét oldal számára szolgáltat jó érveket.

Öt évvel ezelőtt a Disney magához képest egy igazán merészet lépett, amikor Demónával lényegében a fejetetejére állították a Csipkerózsika már rogyásig ismert történetét, hogy egy korábban nem látott szemszögből mutassák be az eseményeket, melyekre addig nem igazán volt példa a Disney mesék körében.

Joker a képregényvilág egyik legikonikusabb gonosza. Külsőjében, jellemében mind egyedinek, kiszámíthatatlannak és legfőképp őrültnek tekinthető. Figurája a sokszínűsége által rengeteg féle feldolgozást kapott, amik egymástól igencsak különböztek. Elég Romero nevetséges bohócára gondolni, Nicholson gengszterére vagy Heath Ledger anarchistájára, amint végig pörgetjük a különféle verziókat, akkor jövünk rá, hogy mennyire igaz a korábbi állítás.

Vince Gilligan szemmel láthatólag bele van szerelmesedve a Breaking Bad sorozat univerzumába, ezt bizonyítja az új spin-off film és a Better Call Saul megalkotása is. De míg az utóbbi erősen meg tud állni a saját lábán néhány visszakacsintáson kívül, addig az El Camino bemutatja, hogy igenis van egy határ, amit nem kéne már tovább  feszegetni. A film pont az lett amitől én és sokan mások nem féltünk: egy remekül befejezett sorozat felesleges elnyújtása.

Minden hős annyit ér, mint a gonosz, akivel szemben meghatározza önmagát. Talán éppen ez az oka annak, hogy bizonyos történetekben a főgonosz sokkal érdekesebb karakter, mint maga a főhős. Ők azok, akik elindítják az események láncolatát, az ő tetteik késztetik a hősöket cselekvésre, így végső soron ők a cselekmény mozgatórugói. Sorozatunk célja az, hogy bemutassunk néhányat a legikonikusabb főgonoszok közül, utána járva annak, hogy mi is teszi őket igazán különlegessé.

Az, aki valamennyire jártas a film világában, ismeri a 30-as évek magyar mozgóképiparának legnagyobb neveit, legyen az a Hyppolit, a lakáj; A mesautó vagy a Lila akác. Annak ellenére, hogy már a korszakukban sem számítottak ezek az alkotások filmtörténeti remekműveknek, lévén hogy tömegtermékek voltak egy széles közönség számára – a mai napig szívesen tekintünk vissza a 30-as évek filmjeire. Na de mi erre a magyarázat?