Mi kell egy jó történethez? Mi kell számomra, egy jól összerakott történethez? Alapvetően egy frankón összegyúrt karakterről indulunk, aki képes elvinni az eseményeket a hátán. Aztán persze szükségeltetnek az események, amelyek fősodrában a karakterünk megfelelő konfliktusok között érlelődik. És ez még mindig nem elég, maximum egy tisztességesen lerakott iparosmunkára, melyen az ember jól szórakozik, majd elfelejti harmadnapra. Egy ütős sztorihoz más is kell, hogy pontosan mi, azt ne is kérdezzétek, mert fogalmam sincs. Tőlem okosabb emberek próbálták már összerakni, tökéletes recept nincs is talán, de valahol a Transmetropolitan beletrafált, hiszen nem csak a képregény ipar egyik fenegyerekének legnagyobb ágyújáról beszélünk, de a kilencedik művészet alapvetéséről is egyben.  

Azt el kellene már felejteni, hogy a képregények a gyermeteg szuperhősök gyűjtőhelye tízéves gyerekeknek. Egyrészt mert nem igaz, másrészt meg a szuperhősök sem feltétlen kívül hordott alsógatyában szaladgáló infantilis elmebetegek. Most ezzel tegyük is félre a szuperhősös témát, persze nem mintha Warren Ellisnek nem lenne rutinja bennünk, nem is kevés. Az öreg mindkét oldalon írt már, a két nagy kiadót tekintve. A Marvel háztetője alatt írt ő X-men címet, dolgozott a Vasemberen és a Fantasztikus Négyesen is. Persze az mindig, minden munkáján érződött, hogy még a sok éves múlttal rendelkező alapanyaghoz is saját stílusával nyúlt hozzá, melynek eredményeként a történet is valami újszerű lett. Nem is voltak restek neki ehhez való munkát adni. A 2099 cím alatt futó történetek egyikében Fátum Doki átveszi az Egyesült Államok felett az irányítást, az Excalibur nevű füzetek lapjain az angliai szuperhősök világába vezetett be minket.  

Annak ellenére, hogy Ellis egy csomó mindenhez adta a nevét, és azzal együtt az írói tehetségét is, mégis három nagy név képezi az ő magnum opus-át (idáig). Az első két cím, a The Authority és a Planetary. Mindkettő a DC Comics WildStorm elnevezésű imprintje alatt futott, és tökéletes terepet adott Ellisnek arra, hogy újradefiniálja a szuperhősökről alkotott fogalmainkat, olyan történetekkel, amik meredeken más olvasó közönséget céloznak meg, mint a DC mainstream füzetei. Mondjuk hazudok, mert a Planetary sem szuperhős vizeken evez teljesen, de engedjük ezt el egyelőre. A harmadik cím, a Transmetropolitan viszont már teljesen szakít a szuperhősökkel, és egy őrülten színes, zajos cyberpunk világban veszi górcső alá a társadalmat, reflektálva azokra a szociális nüanszokra, amiket mi is átélünk. Érdemes elgondolkozni azon, hogy a sorozat huszonhárom évvel ezelőtt indult, és veszettül aktuális volt már akkor is, de rémisztően aktuális napjainkban is.  

A sztori kezdetén Spider Jerusalem bozontos hajjal, hosszú szakállal tengődik az emberektől távol a hegyekben, mikor érkezik egy telefonhívása, hogy van némi élő szerződése két befejezetlen könyvről egy kiadóval. Jerusalem kénytelen elhagyni kellemes remete életét, és visszatérni a nyüzsgő nagyvárosba, amit úgy szívből utál. Mert valójában Spider Jerusalem szívből utál mindent, és mindenkit. De főleg az igazságtalanságot, a média és politikusok általi elnyomást, és zsigerből minden emberi lényt a földön. Mivel a könyvek megírásáig is élni kell valamiből, Jerusalem visszatér az eredeti szakmájához, az újságírás véres valóságához, és újra rovatot kap a régi munkahelyén. Hősünk nem is vesztegeti az idejét, azonnal rácuppan egy sztorira, mely egy csoport radikális testmódosítóhoz vezet, akik űrlények DNS-ét pumpálják magukba. Igen, ez egy Warren Ellis történet, nem egy lázálmos eki tripp. 

És igen, Ellis kicsit sem fogja vissza magát, ha a történet őrültségéről, és a szociális gépezetünk mibenlétének kifordításáról van szó, és ez a legszuperebb az egészben. A Warren Ellis-féle sience fiction legalább annyira szól napjainkról, mint amennyire szól arról, hogy minél messzebb vándoroljunk a valóságtól. Amennyire messze, annyira közel. Ez a paradoxon található meg a Transmetropolitan főszereplőjében is. Jerusalem minimum annyira szeretné szétszedni, kivizsgálni és megérteni az embereket és azok halmazát, mint amennyire gyűlöli őket, és amennyire szeretne távolságot is tartani. Ha valaki párhuzamot vélne felfedezni Hunter S Thompson, a gonzo újságírás atyja és Jerusalem között, az nem a véletlen műve. Persze ennek a sztorinak a hőse fel van pumpálva egy jó nagy adag agresszióval és harsánysággal, de ugyanazt a zsigeri újságírást és elemzői lencsét használja, mint Thompson bármelyik karaktere, vagy maga Thompson tette újságíróként. 

Jerusalem karaktere nem az a karakter, aki nem hagy nyomot. A vékony, kopasz, rommá tetovált fickó, a maga jellegzetes öltözködésével, és kulturális jelképpé alakult szemüvegével, maga a megtestesült zsigeri odakiáltás és szétzilálás, ami elől fejvesztve menekül minden ádáz politikus. Mert, hogy a fő története a sorozatnak egy választás körül zajlik. Ha, azt mondom, hogy a sztoriban két egymásnak feszülő politikus hasonlósága bármilyen valóságos figurával, vagy politikussal kicsit sem a véletlen műve, akkor lehetséges, hogy felvillan valaki 1997 körül, mikor indult a sorozat. Hogy mi okozhatja azt, hogy mind a történetben, mind a szereplőkben találunk valamit, ami emlékeztet minket a ma zajló eseményekre és szereplőkre, azt már az olvasók fantáziájára bízom. Jobb esetben Warren Ellis zsenije alkotott egy olyan művet, amely hosszú távon is releváns tud maradni. Rosszabb esetben a mi társadalmunk elcseszett annyira, hogy több, mint húsz éves távlatban tud nekünk görbe tükröt mutatni egy képregény.  

Egy olyan intenzív karakterhez, mint Spider Jerusalem, olyan intenzív világ kell, mint amit a Transmetropolitan megjelenít. Ehhez telitalálat volt Darick Robertsont beállítani a rajzeszközök mögé. Ha valakinek ismerős a neve, akkor a The Boys című remeket említeném, aminek most fut a sorozat adaptációja, ami az Amazon zászlóshajójává nőtte ki magát. Persze Garth Ennis 2006-ban indult képregénye egy különálló cikket követelne. Rettentő érdekes viszont, hogy Robertson stílusa mennyire szinkronban van Ellis őrült sztorijával. A rajzok olyan színes-szagos atmoszférát teremtenek, melyben Spider Jerusalem rettentő otthonosan mozog. A zsúfolt metropolis szinte él, és minden négyzetcentiméterén találunk valami apróságot, ami valóságossá teszi a környezetet, mely más helyen csak egyszerű háttérként szolgálna, itt viszont közel sem. Az épületek és matériák részletes textúrája, az elhelyezett szövegek sűrűsége, mind elmond valami klasszat arról az elmebeteg helyről, melybe a jövő gonzo újságírójának vissza kellett lépnie. És, ha már Spider Jerusalem, keresve sem lehetne jobb rajzolót találni ahhoz sem, hogy ennyire át lehessen adni mindazt az emocionális hullámvasutat, melyen a társadalom rákfenéjének szónoka átesik, olykor percek alatt.  

A Transmetropolitan egy örökérvényű, felhőtlen szórakozás. Ugyanakkor egy vicces, de dermesztően realisztikus, cinikus hang, amely ott fog motoszkálni a fejünkben.  Magának a főszereplőnek a szavai visszhangoznak a fejemben. „Az újságírás egy pisztoly. Csak egyetlen egy golyó van benne, viszont, ha jól célzol, ez minden, amire szükséged van.”  

Itt szeretnénk megköszönni kedves olvasóinknak, hogy megtiszteltek minket a cikk elolvasásával. Annak érdekében, hogy ez mindig így maradjon, szeretnénk a segítségeteket kérni egy nagyon rövid, mindössze pár percet igénylő kérdőív kitöltésével. A válaszokkal rengeteget tudnál segíteni nekünk abban, hogy még több és még jobb, tartalommal szolgálhassunk. A kérdőívet ezen a linken találod. Előre is köszönjük a segítségedet!