Egy vásznon a hazugság összes árnyalata

A hazugság színe kritika

2020. szeptember 06. - Németh Míra

Az olasz-angol koprodukcióban és Giuseppe Capotondi rendezésében készült A hazugság színe (eredetileg The Burnt Orange Heresy, azaz narancsvörös eretnekség, az azonos című 1971-es regény alapján) rettentően izgalmas és az embert többezer éve foglalkoztató kérdéseket boncolgat, a maga komótosan hátborzongató módján. A főszerepben egy műkritikus (Claes Bang), egy műgyűjtő (Mick Jagger), egy művész (Donald Sutherland) és egy műkedvelő (Elizabeth Debicki) áll, akik a művészet mibenlétéről, hasznáról, értelméről vitatkoznak – de nehogy egy mesterkélt bölcsészparádés filozofálgatást képzeljünk el. A hazugság színe ugyanis egy csendes drámából feszült thrillerré alakuló film, amely nagyon távol áll az üres és közhelyes frázisok pufogtatásától.

burntorange.jpg

James Figueras műkritikus, és tökéletesen tisztában van ebből fakadó hatalmával, sőt vissza is él vele. Az ütős kezdőjelenetben egy csoport amerikai turistának és önjelölt műkedvelőnek tart előadást egy festményről, amelyről szerintem mindannyian - ha persze elrejtjük magunkban az életünk során mesterségesen kifejlesztett sznob énünket – azt mondanánk, hogy ocsmány. Figueras azonban egy torokszorító történetet ad elő a kép születésének körülményeiről és az alkotójáról. Ennek hatására látszik a “művelt turistacsoport” szemében a csillogás, és mikor Figueras felteszi a kérdést: ki kérne egy példányt a festő művéből?, minden kéz sebtiben a magasba emelkedik. Majd a műkritikus bevallja: a festményt valójában ő dobta össze nagyjából másfél óra alatt, bármiféle koncepció nélkül. Ennek tudatában már senkinek nem tetszett a kép.

1309504_theburntorangeheresy_255995.jpg

A műkritikus, látva, hogy milyen óriási hatása van a szavainak, miért ne építhetne hazugságra akár egy egész karriert? Figuerasnak megvan ehhez a kellő gyakorlata, és éppen ezt neszeli meg a kőgazdag – ám nagyjából annyira valódi műértő, mint a fent említett amerikai turistacsoport – műgyűjtő, a Mick Jagger alakította Cassidy, aki arra kéri Figuerast, hogy szerezzen (pontosabban lopjon) neki egy valódi Jerome Debney-festményt. A festő műhelye évtizedekkel ezelőtt a tűz martaléka lett, benne elégve minden addigi műalkotásával. Azóta visszahúzódva él és alkot, fő vonzereje pedig épp ebben rejlik: a baleset óta nem enged betekintést munkásságába a külvilág számára.

De vajon miért nem? Elsőként ezen a vonalon csap össze a műkritikus és a művész, akiknek véleménye a művészet „értelméről”, annak fontosságáról távolabb nem is állhatna egymástól. Előbbi úgy véli, őseink azért rajzoltak a barlangfalra, hogy óvják alkotásaikat a külvilág vizslató tekintete elől, míg a műkritikus szerint azért, hogy megőrizzék azokat az utókornak. Éppen ezért van, hogy míg Figueras lopásnak tekinti, ha a művész nem osztja meg alkotásait a külvilággal, addig ő hajlandó a szó valódi értelmében lopni (sőt, ölni is) csak azért, hogy közkinccsé tegye egy híres művész műalkotását – vagy legalábbis ezzel magyarázza meg önnön tetteit. Figueras olyannyira hozzászokik a hazugságaihoz, hogy már észre sem veszi: egy kibogozhatatlan hazugságspirálba keveredett. Pedig ennek nyoma (szó szerint és átvitt értelemben is) ordít a képről, amelyet végül ő maga alkotott szenvedéllyel, hazugsággal és nagy adag narancsvörös színű festékkel.

the-burnt-orange-hersy-movie.png

Donald Sutherland torokszorítóan játssza a sokat megélt, bölcs festőművészt, Debneyt, akinek monológjai egyszerre balzsam a léleknek és elgondolkodtató feladvány az agynak. Mick Jagger parádésan hozza a sznobot, aki a jóízlésnek teljesen híján van, és csupán imidzsből – és mert megteheti – tetszeleg a műgyűjtő szerepében. Elizabeth Debicki csupán laikus műkedvelő, ám karaktere őszinte művészet iránti szeretetet és alázatot sugároz, amely üde folt a művészetet üzletként művelő hiénák világában. Nem véletlen, hogy egy pillanat alatt egy hullámhosszra kerül a művészetet önmagáért szerető és élvező Debneyvel.

Capotondi második nagyjátékfilmjének legfőbb ereje a párbeszédeiben rejlik, amelyek teli vannak rejtett utalásokkal és lúdbőrt előidéző gondolatokkal, miközben a hobbiműgyűjtők sznobizmusának is bemutat. Ám azok, akik a pörgős és a valamirevaló dialógusoktól mentes filmeken edződtek (gondolhatunk itt jónéhány blockbuster közhelyekből felépülő párbeszédeire), nehezen fognak ráérezni A hazugság színére. Itt ugyanis lankadatlan figyelemre van szükség ahhoz, hogy az elsőre talán elenyészőnek tűnő információmorzsák és szimbólumok hozzásegítsék a nézőt a teljes képhez egy (vagy több) heuréka-érzés kíséretében.

A bejegyzés trackback címe:

https://akritizator.blog.hu/api/trackback/id/tr6716191812

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása