Brad Pitt az ezredik karaktert hozza el nekünk, és bár hiába látjuk tisztán, hogy az ürge nem más, mint a sármos és megnyerő színész, abban a két órában nekünk ő Benjamin Button, vagy ha úgy tetszik Tyler Durden. Hallgatólagos megállapodás ez a művész és befogadó között, mégis valahol mélyen vergődik az agyunk egy pici szeglete. Mikor hazaérünk, lefekszünk és elkezdünk gondolkozni azon, hogy vajon Pitt a való életben is olyan, mint az a karakter a vászonról? Erre is épült egy jól jövedelmező ipar, nem véletlen hogy ekkora figyelem övezi a napokban az öreg Jack Sparrow csúnya válását. Persze most elég rendesen elkanyarodtam attól, amit valójában mondani akarok. Az jár ugyanis a fejemben, hogy mi lehet az oka annak, hogy bármit, amit a vásznon nyílt „hazugságként” eladnak nekünk, azt játszi könnyedséggel elhisszük, mindazt pedig, amit igazságként tálalnak, megakarjuk magyarázni, és lerántani róla a leplet. Bonyolult szerkezet az ember.

Justin Willman munkásságát átböngészve színésznek is megbélyegezhetnénk, és nem is tennénk rosszul, mivel apróbb szerepekben sok sorozathoz köthető a neve, de volt ő már sütős reality show házigazdája is többek közt. Mindenesetre a legtöbben mégis bűvészként ismerik. Miért fontos mégis a háttere? Mert joggal feltételezhetjük, hogy a fickónak van némi fogalma a szórakoztatásról és az előadóművészetről. Justin gyerekként eltörte mindkét kezét, a fizikoterapeutája pedig úgy gondolta, hogy bűvésztrükkökkel jól lehet fejleszteni majd a kézügyességét. Wilmannek ez annyira bejött, hogy autodidakta mód képezni kezdte magát.

Miután jól ment neki a dolog, felvette a Justin Kredible nevet (melyet az édesanyja akasztott rá), és elkezdett bűvészként fellépni. Mire a srác eljut odáig, hogy a Netflix fejleszteni kezdi a Magic for Humans első évadát, már a eredeti nevén lép fel, és a háta mögött van jó pár tévés szereplés, köztük a Cupcake Wars, a fentebb említett sütős reality, pár sorozat szereplés, és egyéb show műsorokban való fellépés. Mindez lényeges, mert a közönségnek nem elegendő, hogy valaki ügyesen betanulja, hogyan húzza ki a kiválasztott lapot a pakliból csukott szemmel. Mint mindent a piacon és a médiában jól kell tálalni, ebben pedig tökéletes rutinja lehet annak, aki otthonosan mozog a tévében.

Ahhoz, hogy a Magic for Humans feltalálja a kanálban a mélyedést, kellett valami plusz, ami David Blaine, Dynamo, és társaik fölé helyezi a koncepciót. A recept ugyanis nagyjából a modern bűvészek nagy receptes könyvéből van kitépve. Alapvetően ugyanarra a szerkezetre épít, mint a fent említett nagyok. Willman az utca emberének varázsol, és hellyel-közzel ugyanazokat a trükköket hozza el, amit a korábban említett bűvészek. Amitől viszont nagyszerű lesz az egész, hogy ő belenyomja azt a szórakoztatóipari rutint, amivel rendelkezik és egy jó nagy adag humort, ami pedig mindig egy olcsó, de nagyszerű fegyvere az előadóművészeknek. A trükkök gyakran ugyanazok részről részre, csak más formában tálalják őket. Nem meglepő a részek nézése közben, mikor Willman huszadszorra üti el ugyanazt a trükköt, de rettentő hatásos, mert minden alkalommal más körítéssel teszi. Az epizódok mindig valamilyen univerzális témára épülnek, és nem restek bevetni a gyerekeket sem.

Ismerjük a mondást, hogy kutyával és gyerekkel minden eladható, de valljuk be, tényleg szórakoztató nézni, ahogy szegény lurkók totál kiborulnak attól, hogy olyan dolgokat látnak, amiket nem tudnak felfogni. De persze ugyanez a helyzet a felnőttekk esetében is, ezért is olyan jók az utcai bűvész trükkök. Én személy szerint imádom nézni, mikor valaki megőrül bűvésztrükktől. Miért? Mert én is így vagyok vele. A legszebb egyébként, mikor Willman elhiteti a közönségével, és velünk nézőkkel, hogy igen, pontosan tudjuk miként fog a trükk lejátszódni, aztán jön egy csavar, amire nem számítunk. Persze akad a sorozatban olyan is, ami pontosan úgy játszódik le, ahogy azt kitaláltuk az elején, szóval nem mondhatnám, hogy nem akad minden tizedik percre egy kicsit középszerű perc. Az arány viszont még így is jónak mondható. A show gyakran operál egy kissé infantilis humorral (Magic for Susans például), ami az arra fogékonyaknak vicces lehet, de az ellentábornak nagyon fárasztó. Baromi nagy szerencsém van, hogy debil humorérzékem van.

A műsor egyik legnagyobb hátulütője az, ami az egyik legnagyobb előnye kellene legyen. Az átlag néző folyamatosan jobb, és látványosabb trükkre vágyik, ám az amennyire „nagy”, annyira válik hiteltelenné. Persze miként lehet egy varázslat kamu, mikor tudjuk, hogy mindegyik bűvésztrükk csupán annyi, mint ami a nevében van. Trükk. Nincs természetfeletti képesség, vagy mágikus erő, ami eltünteti a nyulat egy kalapban, majd ámulatba ejtve a nézőket kirántja a semmiből. Willman és a stáb jelmondata, az „igazi emberek, igazi trükkök, semmi kameratrükk”, amit kissé nehéz elhinni egy erősebb szkeptikusnak. Igen, vannak a tipikus, ám de látványos bűvész mutatványok, melyekre érkezik a „wow” faktor, mégis tudjuk, hogy valahol azt a kezét néztük a fickónak, amivel elterelte a figyelmünk, miközben a másikkal átvert minket. És vannak azok, melyekről nem tudjuk nem elhinni, hogy nem kameratrükkel, vagy beépített emberekkel csinálták.

Justin viszont több interjúban is váltig állította, hogy nem használtak vágást, vagy beépített embereket. Egy alkalommal letámad egy amerikai áruház parkolójában átlag vásárlókat, hogy egy sporttáskából kávéfőzőt, meg egyéb bele nem férő dolgokat rántson elő. Amikor viszont az ártatlan járókelő felesége pattant ki a zsákból, akkor húzni kezdtem a számat. Kizárt, hogy itt nincs vágás, vagy összebeszélés a fickóval. Vagy csak egy rettentően jól megkomponált trükköt láttam? Justin mindenesetre őszintének tűnik, még egy Reddit fórumban is megjelent, hogy megvédje a műsort. Elmondása alapján hónapokig próbálták a trükköket, és neki 25 éve van benne az egész bűvész bizniszben. A feleség előugrasztós mutatvány pedig szerinte a legősibb trükk a szakmában. Bizonyos részeknél egyébként a műsor be is vezet minket a bűvészek kulisszái mögé, hogy lássuk milyen logika alapján épül fel egy-egy mutatvány.