Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy valamennyien ismerjük azt a showt, ahol Európa országai egy fesztivál keretein belül bizonyíthatják zenei tehetségüket a legváltozatosabb műfajok felvonultatásával. Az Eurovíziós Dalfesztivál első, 1956-os megrendezése óta töretlen sikernek örvend kontinensünkön, és noha a színvonal az utóbbi 4-5 évben igen éles kritikákat kapott, azért valljuk be, minden évben érdeklődéssel figyeljük az aktuális verseny alakulását.

Sajnálatos módon a 2020-as rendezvény a COVID-19 miatt elmaradt, azonban a filmkészítők gondoskodtak arról, hogy az élményt legalább egy romantikus vígjáték keretein belül megkapja a közönség. A neves fesztivált eddig egy rendező sem dolgozta fel, azonban David Dobkin, valamint a stábja megtörte a jeget és egy két órás történetet sikerült a témából kihoznia. A kérdés az, hogy vajon sikerült-e olyan mértékben a projekt, hogy sokáig emlegethessük.

A történet a mindentől távol eső, zord és hideg Izlandon kezdődik, ahol Lars Erickssong (Will Ferrell) és Sigrit Ericksdottir (Rachel McAdams) egy Húsavík vevű kisvárosban, a sziget északi részében élik egyszerű életüket. Kettejüknek együtt már kisgyermekkoruk óta hatalmas álmuk, hogy képviselhessék hazájukat az Eurovíziós Dalfesztiválon, amelyre be is nevezik saját dalukat. Sajnos a válogatás igencsak balul sül el, és amikor már minden esély szertefoszlott, hogy kijussanak Skóciába, Edinburgh-ba, akkor egy tragikus esetnek „köszönhetően” (hozzáteszem az nem is igazi Will Ferrell film, ami nem csinál egy ilyen esetből is viccet) mégiscsak kijutnak a fesztiválra, ahol szembe kell nézniük a riválisaikkal és saját érzéseikkel.

Nekünk, európaiaknak igen nagy szívügyünk az Eurovíziós Dalfesztivál, mert itt nemcsak a mi kontinensünk számára, hanem az egész világnak megmutathatjuk, hogy az Öreg Kontinens országai bizony értenek a zenéhez egy olyan világban, ahol az amerikai popkultúra igencsak lefedi, sőt időnként el is nyomja más országok és kontinensek kultúráját. Ez az, amiért 1956 óta értékes számunkra a fesztivál. Már rögtön az elején kapunk egy kis történelmi pillanatot a rendezvényről, amelyet remekül reprezentál a film a svéd ABBA együttessel, akiknek neve az 1974-es győzelmük óta töretlen sikernek örvend, és egyet jelent gyakorlatilag magával a fesztivállal is. Két főszereplőnket ők inspirálják arra, hogy váltsák valóra az álmukat és hírnevet szerezzenek kicsiny, hideg szigetük számára. Az egész történet motorját gyakorlatilag maga az ország és annak helyzete adja.

Mindnyájan tudjuk, hogy Izland egy félreeső kis sziget, igen hideg éghajlattal és kevés erőforrással. A helyiek megélhetését jobbára a halászat és a mérsékelt állattenyésztés biztosítja. Magának a történetnek épp egy ilyen vidék kell, amelynek lakóit több inger nem nagyon éri a munkán és a lehetőségek adta szórakozáson kívül (ami nagyjából a kocsmázással ki is merül). Ha megfigyeljük a film alapgondolatát, miszerint váltsuk valóra álmainkat, bármennyire is nehéz vagy bármennyire is lehetetlennek tűnik, akkor Izland és lakói a megfelelő reprezentatív alapanyag. Egy kis ország, ami aztán nagyot robbant egy nemzetközi versenyen… szerintem érti mindenki, hogy mire gondolok. (Emlékszünk még a jamaicai bobcsapat esetére az 1988-as téli olimpián? Na, nagyjából hasonló a szituáció.) Izland egyébként először 1986-ban szerepelt a Dalfesztiválon és eddig 32 alkalommal vehetett részt a rendezvényen.

A filmet több mint 95%-ban eredeti helyszíneken forgatták, Húsavíkban, Izlandon és Skóciában, Edinburgh-ban. Műfaját tekintve egy zenés, romantikus vígjáték, paródia akar a film lenni, bár itt inkább a romantikus és zenés vonal képviseli magát jobban, mint a paródia, vagy a vígjáték. Legfőképp azért, mert számomra a poénok és a paródiaelemek igen középszerűek, túlzottan nem fogtam a hasamat a nevetéstől. Alapvetően ez nem is baj, mert a filmnek nem kifejezetten a nevettetés a célja, hanem inkább a romantikus és zenei vonalat erősíti, ami szerintem igen jól működik. A Lars és Sigrit közötti kötelék, amely már gyerekkoruk óta fennáll, szépen lassan bontakozik ki egy teljesen szokványos romantikus szál mentén.

Sigrit saját érzelmeivel küzd, szeretne többet kihozni a Lars-szal való kapcsolatából, Lars is mély érzelmeket táplál a nő iránt, azonban az ő motivációja inkább az, hogy bizonyítson kemény és racionális gondolkodású apjának (Pierce Brosnan), aki szerint fia csak hóbortos és gyermeki álmokat kerget azzal, hogy híres énekes lesz. A párosnak igen kevés támogatással kell végigvinnie tervét, még saját hazájuk állampolgáraitól sem várhatnak biztató szavakat. Az imént leírtak szolgáltatják a filmbéli drámai vonal alapját, és ezt a megvalósítást már számtalanszor láttuk már korábban, így e tekintetben a film nem hoz újdonságot a nézőnek.

Tény azonban, hogy nem működik rosszul, oké, hogy ezt már nemegyszer láttuk, mégis… A Dalfesztivál témája mögé bújtatott romantikus klisét sikerült a filmnek egy kicsit felfrissíteni. Ebben nagy szerepe volt a zenei vonalnak, mert szerintem a betétdalok nagyon jól el lettek találva a filmben. A koncertfelvételek is visszaadják a show-műsor érzetet, ami nem csoda, ha azt vesszük figyelembe, hogy a rendezőnek, David Dobkin-nek a zenés produkciókban elég sok tapasztalata van, hisz az 51 éves rendező rendezett videoklipet a Maroon 5-nak, Elton John-nak és 2Pac-nak is, valamint a 2014-es A bíró című film is az ő védjegye alatt szerepel, amiben már bizonyította, hogy a drámához is konyít egy keveset. Vígjáték tekintetében sem olyan rossz, de eddig még nemigen tudott olyan humorral operáló filmet felmutatni, ami túllép a középszerűségen. A filmben itt-ott igen illúzióromboló viccesnek szánt helyzetekkel találkozhatunk, amelyek nem érik el a kívánt hatást, bár az is igaz, hogy szükség van rájuk, ha egy effektíve jó hangulatú rendezvény bemutatása a cél, viszont nem ütősek és kisebb mosolynál többet nemigen csikarnak ki a nézőből.

Mindezek mellett a film tartalmaz jó kis popkultúrális utalásokat, felvonultat egy csomó ismert sztárt és celebet, korábbi Eurovíziós fellépőket és nyerteseket, akik azért igenis kellenek egy ilyen témájú filmbe, akár szeretjük őket, akár nem, de a színvonalat mindenképp erősítik. Az utalások és celebek mellett a vígjátékban helyet kap egy kis európai önérzet vs. amerikai suttyó turista paródia, és igen sok sztereotipizált témát vonultat fel a Dalfesztivál kapcsán, amelyek szerves részét képezik a közvéleménynek, ilyen például a nyerés-vesztés dilemmája: ha valaki megnyeri a versenyt, akkor a következő versenynek az ő általa képviselt ország a házigazdája, amely borzasztóan magas költséggel jár az államháztartás számára, azonban ha nem ér el kiemelkedő helyet, akkor nemzete jó hírét veszélyezteti.

Összegezve a látottakat igazából pozitívan csalódtam a filmben. Nem vállal túl sokat, de amit igen, azt teljesíteni tudja. Egész jó kis romantikus vígjáték, igaz, hogy a poénok nem ütnek akkorát, nem is maradnak emlékezetesek, viszont jó dalokkal és popkultúrális utalásokkal operál. Will Ferrell itt is hozza gyakorlatilag a tőle megszokott formáját (nekem személy szerint nem a kedvencem, de ez már az ő védjegyévé vált gyakorlatilag), Rachel McAdams nagyon cuki, aranyos és a játékával sikerül a karakterét a néző szívébe zárnia. Pierce Brosnan ugyan keveset szerepel, de apaként tekintélyes és erélyes. Mindenképp megér egy estét a film, mert még ha egyszeri szórakozásnál több nemigen tud lenni, akkor is egy tartalmas zenés mű.