Az írás címéből egyértelmű, hogy a harmadik részéhez érkeztünk annak a cikksorozatnak, amely a sorozatkészítőket helyezi középpontba. A korábbi ígérettel ellentétben most csak egy emberről lesz szó, aki viszont maximálisan megérdemli, hogy egyedül álljon a reflektorfényben. Ő nem más, mint komor arcú, dialóg írásban verhetetlen David Chase.
,,Network television is all talk. I think there should be visuals on a show, some sense of mystery to it, connections that don't add up.”
Az olasz-amerikai, aki megváltoztatott mindent, amit korábban a televíziózásról gondoltunk. Nála megszűntek a Dallas-os, zuhanyzós képzelgések, a Baywatch-os, strandos kimentések. Vele vette kezdetét az HBO, valamint a sorozatgyártás aranykora, amely mind a mai napig tart. Az említett csatornán belül olyan szériák születtek, mint a Drót, vagy a Sírhant művek, továbbá Chase-nek az úgynevezett szellemei örökösei is nagyszerű sorozatokkal örvendeztették meg az embereket, de erről majd később. Most ugorjunk vissza pár évtizedet az időben és vegyük végig alanyunk életét és karrierjének állomásait. Eredetileg David DeCesare néven látta meg a napvilágot, aminek már a leírása teljes mértékben egyértelművé teszi, hogy erős olasz gyökerekkel rendelkezik. Fiatalkoráról leginkább a saját elmondása szerint tudunk. Ezt az időszakot nem éppen a nyugodt, idilli jelzőkkel illetném.
A New Jersey-ben felnőtt fiúnak ugyanis a feszültséget, az elnyomást és az erőszakot nap, mint nap el kellett viselni a családtagjaitól (ezek a későbbiekben fontosak lesznek). Apjától egy jó szót nem kapott, édesanyjára pedig leginkább a hisztikirálynő címet lehetne aggatni, aki minden helyzeten felül akart kerekedni férjén és fián egyaránt. Ehhez pedig hozzájárult egy nagymértékű makacsság, szóval el lehet képzelni, hogy milyen állapotok uralkodtak DeCesare családban. Nem is csoda, hogy a fiatal David pánik beteg lett és a mai napig depresszióra hajlamos (hosszú ideig pszichiáterhez járt). Egy, mindössze egy előnye volt ezeknek az eseményeknek, hogy Chase ezeket az elemeket belerakta későbbi mesterművébe és évadokon keresztül boncolta is őket (egyesek több évad alapkonfliktusait tették ki). Azonban a nézőknek még nagyon sokat várniuk kellett, hogy ez a képernyőn megvalósulhasson.
Pályája elején mára letűnt sorozatokba írt, olyanokba, mint a Rockford nyomoz vagy az I’ll Fly Away, valamint a rövid életű Almost Grown-nak volt a kreátora. Nem ismerősek a címek? A hiba egyáltalán nem bennünk van. Ezeknek a sorozatoknak pusztán a képeit nézve nem csodálom, hogy manapság egyáltalán nem beszélnek róluk. Az a fajta naivitás, egyszerűség sugárzik belőlük, ami miatt korábban jogosan voltak a sorozatok lenézve a filmekkel szemben. Ez most előítélet a részemről, de nem hiszem, hogy valaha is megnézem a felsoroltak bármelyikét. Chase-nek talán jó tapasztalatszerzésnek bizonyultak ezek az írói munkák, de bölcsen tette, hogy továbblépett. Ő maga ebből a korszakból egyedül a Twin Peaks-ről szólt elismerően (ami nem kicsit volt megalapozott). Mindezek ellenére le kell szögezni, hogy Chase mindig is filmes karrierről álmodott. Már gyerekkorában lenyűgözték a gengszter és bűnügyi filmek, amelyekre való reflektálás az életművében később egyáltalán nem maradt el.
Hatalmas Scorsese és Kubrick-rajongónak tartja magát, amely a Maffiózókat látva eléggé evidens (csak a Nagymenőkből 26 színész lett szerződtetve). A 90-es évekre végül elkészült egy szkripttel, ami egy olyan maffiózóról szólt, akinek pszichiáterhez kell járnia, többek között az életmódja és az anyjával való kapcsolata miatt. A történet, illetve a karakterekben rejlő hatalmas potenciák miatt menedzsere unszolására Chase végül a sorozat formátum mellett döntött. Sokáig házalt a Fox-nak az átírt forgatókönyvvel, a stúdiófőnökök viszont egy olyan mértékű plusz átírást követeltek tőle, hogy az már egyszerűen nem fért bele. Az HBO-nál végül megkapta a menedéket és 1997-ben leforgatta a pilotot. Majd ’99-ben hivatalosan is kezdetét vette a Tony Soprano életét részletesen, hosszan taglaló sorozat és onnantól rendszeresen felcsendült a Woke Up This Morning-ra megkomponált intro.
Tony Soprano nagyjából megvalósította mindazt, amit az életben valaha el akart érni. Van egy felesége, két gyereke, gyönyörű háza, szeretője és ő a New Jersey maffia egyik vezére. Minden jó is lenne ebben a kis paradicsomban, azonban középkorúságára rátörnek folyamatosan a pánikrohamok és kénytelen pszichiáterhez járni. A kemény férfi látszatát fenn kell tartania az emberei és a családja előtt, miközben teljese mértékben nem tárulkozhat ki orvosának, érthető okok miatt. Ez a drámai helyzet mostanában is újdonságnak számítana, a maga korában meg teljesen formabontónak bizonyult. Egy nagyon feszült szituáció körvonalazódik ki a szemünk előtt már az első epizódban, de senki ne ijedjen meg, nem a színtiszta komorsága miatt szerették meg az emberek ezt a sorozatot elsősorban. Rengeteget lehet nevetni a figurákon, a helyzeteken, és nemcsak azért mert elképesztő mennyiségben káromkodnak.
A maffiatagok idiótaságának ábrázolása mind verbális mind fizikai módon nagyon jól valósultak meg és önmagában Chase-nek sikerült a maffia létesítményét lerántania a magasztos fellegekből a hétköznapiság, az esendőség szintjére. Elhisszük, hogy hús-vér embereket látunk, akikért izgulni lehet és a haláluk esetén sajnálni is tudjuk őket. Emellett láthatjuk a gyakran diszfunkcionális Soprano család mindennapjait, a gyerekneveléstől, a váláson át, az újrakezdésig. Chase az írószobával az évek alatt mind a két témában előforduló összes lehetőséget körbejárta. A karakterkidolgozások mellett az alkotók részletesen érintették a vallás témakörét, valamint mertek filozofálni különféle morális kérdéseken, melyek már sok mindenkiben megfoganhattak. Többek között ezek miatt meghatározó, fontos és zseniális sorozat a Maffiózók.
Chase állítása szerint a sorozat képi világát Fellinitől, magát az ihletet az íráshoz pedig olyan nagy nevektől, mint Arthur Miller és Tennessee Williams eredezteti. Ezt az egészet pedig megspékelte több évadon keresztül átívelő motívumokkal, szimbólumokkal, amelyek nemcsak az írószoba tábláján tűntek jó ötletnek, hanem megvalósítva is hatásosnak bizonyultak (a The Test Dream rész fele egy álomszekvencia, ami a korábbi évadok egyfajta kivonataként is funkcionálhat). Nem meglepő módon Chase önéletrajzi elemekkel, szerepekkel vegyítette művét. Az írószoba többi tagját is bátorította, hogy járjanak el hasonló módon, emiatt lett tele a sorozat életszagú, hihető párbeszédekkel, gondolkodásmódokkal, melyek valamikor nagyon szórakoztatónak és viccesnek, máskor meg halál komolyaknak (szó szerint) bizonyultak. Az írói munkának köszönhetően kis túlzással mindegyik rész egy-egy különálló kisfilmként funkciónál. Az epizódok végén nincsenek klasszikus értelemben vett cliffhangerek, kerek egészként működnek.
Ez különösen igaz a sokak által legjobbnak tartott Pine Barrens címet viselő részre. A zenei aláfestések mozifilmek szintjén mozognak, vagy talán azon is túltesznek. Chase a saját ízlése szerint válogatta össze a számokat, legtöbb esetben olyanokat, amelyek többletjelentést adtak a képsoroknak (pl. Comfortably Numb). Showrunneri munkája azonban itt még nem ért véget. Megtiltotta a színészeknek, hogy improvizáljanak, semmilyen módon nem változtathattak a leírt mondatokon. Képes volt a már kész forgatókönyveken még napokig agyalni és még inkább tökéletesíteni azokat. A precízség hiányával tehát semmiképp nem lehet megvádolni. Az átgondoltság olyan mértéket öltött, hogy egy-egy év kimaradás előfordult két évad között, természetesen az HBO engedélyével. Alanyunk unott arcával, első látásra semlegesnek tűnő jellemével a színészek nem nagyon tudtak mit kezdeni. Sosem tudták eldönteni, hogy pontosan mit vár el tőlük Chase, ami könnyedén a színészi játék kárára is mehetett volna (szerencsére ez nem történt meg). 
Az étel szerepe szent és sérthetetlen a Maffiózókban. Mindegyik részben a néző orra alá nyomják az olasz konyha javait, amelynek már a látványa garantáltan elindítja a nyálelválasztást. Az ételek mutatásán hosszú ideig lehetne csámcsogni, a szereplők helyettünk ezt meg is teszik, mi pedig emiatt kicsit sem csodálkozunk a karakterek kinézetein. Cameók szempontjából is bőven van csipegetni való. Ben Kingsley, Jon Favreau, a fiatal Lady Gaga, Paul Dano. Még maga Scorsese is felbukkan egy pillanat erejéig. Van itt direktbe vett Fűrészes utalás, a Dühöngő Bika zenei nyitányát felidéző asztali jelenet, de a legklasszikusabb a Keresztapa 3-ból vett, ,, Amikor azt hittem, hogy kint vagyok, ezek mindig visszarántottak” mondat az egyik szereplő, Silvio előadásában. Az egész sorozat alappillérét, James Gandolfini játékát nem lehet figyelmen kívül hagyni. A sorozattörténelem későbbi antihőseinek abszolút útmutatójaként szolgál Tony Soprano karaktere. A családapa, aki a maga módján igyekszik nevelni gyerekeit és megtartani kapcsolatát a feleségével, miközben rendszeresen csalja őt. Az anyjával való viszonyáról elég annyit írni, hogy Chase saját kútfőből dolgozott a kapcsolatuk megírása esetén. A Soprano család feje még a legkisebb dolgon is képes kiakadni és hatalmas vitát tud amiatt szítani.
Ugyanakkor megnyerő, vicces és a maga torz módján még szerethető is tud lenni. Rendszeresen jár pszichiáterhez a pánikbetegsége miatt, amit a kettős élete okozott neki. A terápiás beszélgetések is még inkább elmélyítik a figurát és valamilyen mértékben Tony azonosulható lesz, mert érződik, hogy próbál küzdeni a belső démonjaival. Ugyanakkor ő a gengszterfőnök, akinek minden helyzetben és döntésben a legjobb formában (nem fizikailag) kell lennie. Semmilyen gyengeséget, hibát nem engedhet meg magának, mert az a vesztét okozná. Ha szükséges, bárkin átgázol, miközben hű embereihez mélységesen ragaszkodik. Őket is a családjának tekinti és ennek a felfogásának gyakran meg is issza a levét. Mindkét szerepben a régi értékeket igyekszik tovább örökíteni, amiket még annak idején neki tanítottak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Abból is látszik, hogy James Gandolfini mennyire kiváló színész volt (sajnos), hogy ha valaki megnéz egy vele készített interjút, akkor teljes mértékben átjön, hogy ég és föld különbség van az ő, illetve Tony jelleme között. Nem tudom tovább ragozni, egyszerűen zseniális. Tony Soprano hat évadnyi öröme, bizonytalansága, félelme, szenvedése a bizonyíték arra, hogy változni, ha nem is feltétlenül sikerül, de mindenképp érdemes megpróbálni, elsősorban magunkért és a környezetünkért.
Egy ilyen történetileg szerteágazó, rengeteg szereplőt felvonultató sorozat esetén mindig hatalmas fontossággal bír a lezárás minősége. A The Sopranos utolsó jelenete egy mai napig sokat elemzett, vitákat kiváltó rész, aminek a végkimenetéről mindenkinek megvan a maga verziója (még a híradóban is foglalkoztak vele). Nemrég Chase véletlenül elszólta magát ezzel kapcsolatban, de nem hiszem, hogy az összkép szempontjából ez bármin is változtatna. A The Sopranos-t a kritika imádta. Megszámlálhatatlanul sok Emmy-t és Golden Globe-ot zsebelt be az egész stáb, szinte nem is volt kérdés akkoriban melyik sorozat fog tarolni minden szempontból a zsűrinél. A közönség részéről pedig eseményszámba ment hétről hétre leülni a tévé elé és tanúi lenni a Soprano család ügyes bajos dolgainak.
Chase örökségéről még röviden. Az egykori írószoba két tagja, Terence Winter és Matthew Weiner nagyon jól elsajátították ,,diákéveik” tanulságait és picit átalakítva ugyan, de jól tudták ezeket átvinni saját sorozataikba. Előbbi maradt a gengsztereknél és egy összecsapott fináléval ugyan, de egy remekbe szabott, szeszcsempészettel és egy nagyszerű Steve Buscemi alakítással teletűzdelt sorozatot tett le az asztalra a Boardwalk Empire képében. Weiner pedig az 1960-as évek időszakába kalauzolta el közönségét a rasszizmussal, szexizmussal, reklámokkal, de leginkább karakterépítésekkel dolgozó Mad Men-nel.
Pár éve Chase belekóstolt a filmek világába a Not Fade Away-jel, ami a 60-as évek zenével átitatott New Jersey-ét hivatott bemutatni. Sajnos egyelőre nem volt hozzá szerencsém, de valamikor mindenképp bepótlom. Egy ennél sokkal fontosabb dolog viszont még megérdemel pár szót. 2021-re ugyanis érkezik a rajongók által nagyon várt folytatása a The Sopranos-nak. Pontosabban nem folytatásról, hanem előzményről van szó a The Many Saints of Newark esetén, ami az 1967-es olasz-amerikai és fekete lakosság közötti zavargásokat igyekszik bemutatni. Ebből adódik, hogy jó pár, már a sorozatban megismert karakter vissza fog köszönni a filmben. Érdekesség, hogy a fiatal Tony Soprano-t Michael Gandolfini fogja játszani.
Mindössze egy minőségi sorozathoz volt köze David Chase-nek, amelynek intrójában ott díszeleg a neve a kreátor megnevezés alatt. Egy teljesen új sorozatot nem valószínű, hogy még készíteni fog. Az előbb említett Soprano film esetén is kérdéses, hogy jól fog-e sikerülni. Én személy szerint ebben a kérdésben bizakodó vagyok, hiszen ha valakitől, Chase-től biztos megtanultuk, hogy ,,dont stop believin’ ”.
