1973-ban napvilágot látott egy olyan mozi, amire jobbára csak az tudott felkészülni, aki korábban marihuánára ébredt, LSD ebédelt, ezt egy kis heroinnal öblítette le, az estét pedig meszkalinnal fejezte be. Ez nem más, mint Alejandro Jodorowsky halhatatlan klasszikusa, A szent hegy.

Alejandro Jodorowsky egy chilei-mexikói származású, magát azonban semmilyen kultúrához vagy pedig országhoz kötő filmrendező, képregényíró, filozófus, költő, producer, tulajdonképpen mindenes. Felfogása szerint ezért készít mozgóképet:

„Én azt várom a filmektől, amit az észak-amerikaiak nagy része a pszichedelikus drogoktól vár.”

Ennek a tudatában kell szemügyre venni az életművét. Karrierje már az ötvenes évek végén elindult, viszont az 1970-es A vakonddal szerzett magának hírnevet. Sokan ezt a művet tartják az első midnight movie-nak. Ebből adódóan nem túl széles réteg ugyan, de a közönség szerette és a kritika is dicséretre méltatta. Ezután nem sokkal pedig elkészült a mai filmünk, amit teljes egészében John Lennon és Yoko Ono támogatott pénzügyileg (Lennon egyébként is hirdette Jodorowsky zsenijét).

A forgatókönyv szerint a történet az, hogy Jodorowsky egy nap fogta magát, betépett és mindent összehallucinált, majd ezeket papírra vetette és leforgatta A szent hegy-et. Még a cikk megírásának az elején gondolkodtam azon, hogy egyfajta audiokommentárként percenkét leíróm mit látok és mire vélem a látottakat. A baj az, hogy az egész vagy káromkodásokból állt volna, vagy pedig egymás utáni értetlen kérdésekből, mindezt nagyon hosszú ideig. Mégis megpróbálok valamit összehozni. Nagy vonalakban a megkérdőjelezhető történetről.

Egy eléggé Krisztusra hajazó, magát tolvajnak tituláló férfinak a mindennapi beteg kalandjait követhetjük végig. Majd találkozik egy alkimistával, aki egyfajta átszellemülésnek veti alá. Ekkor szerepet kapnak a naprendszer bolygóinak különböző szereplői, akik hozzájuk csatlakozva elindulnak a szent hegyre a halhatatlanság elérése érdekében. Papíron ennyit lehet ép ésszel összehozni, ugyanis ebbe tényleg mindenki azt lát bele, amit akar, ami éppen szimpatikus az adott illetőnek. Már amennyiben végig nézi, mivel ez tényleg abba a kategóriába esik, amikor vagy utálja és öt perc után kikapcsolja az ember vagy nyitott szájjal bámulja a látottakat a stáblistáig. Kettő közötti átmenet egyszerűen nincs.

Általánosságban azt lehet elmondani, hogy A szent hegy egy beteg, perverz, elképesztően taszító alkotásra sikerült. Le se tagadhatná a rendező, hogy ilyennek szánta. Egyes képsorok nagyon zavarba ejtők és ez nem csak a meztelen jelenetekre vonatkoznak, hanem a vallási rituálék, szokások kifigurázásainak esetére is.

A droghatás masszívan érződik az egészen. Tényleg olyan érzés, mintha betépne az ember. Van egy felülről felvett jelenet, amikor egy szoba körbe forog, miközben egy padlóra felfestett szemet látunk. Egészen egyedi agymenés, mai szemmel fel nem fogható módon. Nagyon sokan felháborodnának (mint akkoriban is), ha először megtekintenék Jodorowsky látomását. Bátran használom ezt a szót, az abszurd jelzővel kiegészítve. Nagyon jól lehet ezt azon a jelenetet szemléltetni, amikor két halom, élő, lélegző béka be van öltöztetve egyrészt spanyol hódítónak, másrészt őslakosnak és eljátsszák makettek segítségével az új világ elfoglalását. Ez szó szerint megtörténik és talán még a játékidő tizedik percénél sem járunk ekkor.

Viszont ha csak ennyi lenne az egész, akkor jogosan merülhet fel a kérdés, miért emlékeznek még erre negyven év távlatából. Két oka van ennek. Az első az elképesztő vizualitás. Legyen szó bármilyen gyomorforgató részről, ha az egyébként nem elhanyagolható külsőségektől eltekintünk, akkor lenyűgöző, ahogy kinéz a film. A hatalmas, megépített díszlet, a színekkel való folyamatos játszadozás a nagyon jó operatőri munkával párosulva tényleg szemet gyönyörködtető eredménnyel járt. E mellett még társadalom, vallás, ember és még sok minden kritikus. Nem az erőltetett belemagyarázó módon, nagyon sok esetben könnyedén beazonosítható, kézzelfogható bírálatok vannak egymás mellé felsorakoztatva.

A legszemléletesebb példa, amikor a bolygókon megyünk végig. A Marson mindenféle fegyvert gyártanak, a Vénuszon szépítkezési szereket állítanak elő, amik még a halálon túlra is elkísérik az embert. A Jupiteren alkalmazott szerelemgépnek nevezett valamit pedig senki nem fogja elfelejteni, aki egyszer is látta. Ezeket látva szintén az akkori kor (a maira ugyanúgy vonatkozik) kritikája vehető ki sokadszorra a műből. Viszont valahogy mindig az van az ember fejében, legyen bármennyire üzenete a látottaknak, hogy mi az istent néz végül is. Ünnepelt rendezőkre szokták azt mondani, hogy még a szarból is aranyat tudnak csinálni, na, itt ez szó szerint megtörténik.

Bár nagyon sokszor öncélú, ahogy ezt a példák is alátámasztják, A szent hegy vége azonban meglepően, a korábbiakkal ellentétben mélyen emberi és szép, miközben magára a filmre, mint a valóság visszaadási eszköz mivoltára kérdez rá. Aki szeret mélyenszántón elemezni, az ennek a filmnek a kapcsán megteheti. Egy képkockába mindent bele lehet magyarázni, eredményesen, eredménytelenül, de garantáltan emlékezetesen.

A cikk végére felraktam pár képet, amik segíthetnek elhelyezni magunkban ezt a valóban élménynek számító művet. Végül pedig Az igazából szerelem egyik nagy tanulságát szeretném felhozni A szent hegy kapcsán, kicsit átírva. ,,Gyerekek, ne vegyetek drogot! Legyetek filmesek és megkapjátok ingyen.”